1. Bevezető

Minden ember hisz valamiben. Itt nem vallásra, vagy a hitre kell gondolni. Hanem az olyan természetfeletti dolgokra, melyek létezése vitatott. Ilyenek a vámpírok is. Természetfeletti lények, melyek létezéséről nagyon kevés ember tud, és még kevesebben hisznek bennük. Márpedig vámpírok léteznek. Mindig is léteztek. Sok tévhit kering velük kapcsolatban. Ezek nagyon jól is jönnek nagy szemfogas barátainknak.

Először is egy vámpír örökéletű. (Persze ha sikerül egy vámpírt megölni, akkor nem teljesül az örökélet dolog.) A vámpírok nem halnak meg, ha napfény éri őket. Ismétlem: nem! Egyszerűen csak érzékenyebb a bőrük az átlagembernél. Ha már itt tartunk, akkor azt is szeretném leszögezni, hogy a fokhagyma is hatástalan ellenük. Vicces is lenne, ha kinyiffannának egy szál fokhagymától, nem? Ez akkora nagy ostobaság, amit csak ember találhatott ki. Következő pontunk, a vámpírok társadalmi rétegei. És jól olvastátok, társadalmi rétegei. Ugyanis a mi kis vérszívóinknak is vannak társadalmi szintjei. Vannak nemes vérű vámpírok, és van aljanép is. Azt is el kell mondanom, hogy egy vámpír harapás nem feltétlenül jelenti új vámpírszületését. Ennek az az oka, hogy csak a tisztavérű, nemes vámpírok tudják vámpírrá változtatni az embert. (Megjegyzés: ez igen csak tiltott dolog a vérszívók körében.)

Nos, gondolom, azt mindenki tudja, hogy a vámpírok vérrel táplálkoztak. (Gyengébbek kedvéért, ezért is hívom őket vérszívóknak.) Akkor beszéljünk egy kicsit a fogaikról. Nem is nagyon feltűnőek azok a hegyes szemfogak. Egy átlagember, ha találkozik az utcán egy vámpírral és beszél vele, valószínűleg észre se veszi, milyen lénnyel van dolga. (Vagy ha észreveszi, akkor már késő...) Annyi a különbség az emberi fog és a vámpír szemfog között, hogy a vérszívók foga elvékonyodik, és éles is, amolyan kiscica fog féle, csak sokkal nagyobb. Képes felsérteni a bőrt és belülről üreges. A vérszívók 3-4 naponta isznak embervért. (khöm... még szerencse, hogy az én véremet nem ihatják, egyezség köti őket, szerencsémre...)

Ha már idáig eljutottunk, akkor következzen a táplálkozás folyamata. A vámpírok először elkábítják áldozatukat. És hogy ezt hogyan teszik? (Nos, erről még érdeklődnöm kell az említetteknél... Hé Kayuu! Segíts már, nem jut eszembe valami!) A szemük különleges, ha egy ember egy vámpír szemébe néz, tuti táplálékként végzi. (Tapasztalatból mondom, és mert közben már rá is kérdeztem a dologra. Most már értem, hogy miért nem emlékeztem arra, hogy csábított el az első és utolsó, aki megharapott.) Ha az áldozat már el lett "csábítva" akkor onnantól a vámpírnak könnyű dolga van. Szemei vérvörössé változnak, ahogy hagyja, hogy elméjét elborítsa a vérszomj. Ezután kissé felsérti a bőrt az áldozat nyakán. Amikor megérzi az ízletes vér szagát, már minden megy, mint a karikacsapás. Általában a vérszívók tudnak mértéket tartani, és életben hagyják az áldozatot. Kivéve a gonoszabbakat, akik direkt megölik őket. (Milyen rossz lehet már úgy meghalni, hogy azt se tudod mi támadott meg? Juj, még a hideg is kiráz a gondolattól.) Ha végeztek a vérszívással, az áldozatot egy biztonságos helyre viszik, hogyha felébred, ne legyen baja.

Akkor azt hiszem, ki is veséztük a vámpír témát, és akkor the end... (Na jó, nem hülyítelek tieteket, ez csak vicc volt.)

Tudni kell még, hogy vannak olyan emberek, akiket vámpírok meggyilkolására képeztek ki. Őket hívják vámpír vadászoknak. Ezeknek az embereknek vagy vámpír irtotta ki a családját (gonosz vámpír) vagy eleve vámpírvadász családba születtek. Valamilyen okból biztos utálják a vámpírokat, és azért ölik meg őket. (Pedig olyan cukik! Anyám, ez már vámpír utáni sóvárgás a részemről. Vagy rajongás? Huh.!) A vámpírvadászoknak különleges fegyverük van, melyet direkt vérszívók ellen fejlesztettek ki. (Ne kérdezzétek mi olyan különleges azokban a fegyverekben.)
Előzetesben ennyi elég is lesz a vérszívókról.
Akkor most egy kicsit magamról. Huszonéves lány vagyok, szemem tengerkék, hajam barna. Mindenki szerint különleges személyiségem van, vidám vagyok, mosolygós. Könnyen magammal rántom az embereket. Imádok rajzolni, minden álmom, hogy mangaka legyek. Az éneklés is elég jól megy. Szeretem az állatokat... stb. stb. (Csak foglalom itt a helyet.) Ezek után következzen maga a történet.

Olyan 17 éves lehettem, mikor megismerkedtem Kayuu-val a vámpírral. Egyik este úgy döntöttem elviszem kutyámat, Dolly-t sétálni. Ez volt az a döntés, amit ha nem teszek meg, most nem itt tartanák. Telihold volt. Vígan szedtem lábaim a parkban, mikor megpillantottam egy alakot. Egyre csak közeledtünk egymáshoz. Jó látásomat bevetve megállapítottam, hogy egy fiúval van dolgom. De még milyennel! Haja és szeme ezüstösen csillogott. A Holdfény ezt csak tetézte...

- Meg tudnád mondani, mennyi az idő? - kérdezi. Rögtön felfigyeltem pár dologra, ami nem tetszett. Túl kedves, túl helyes, ami nem jó. Ráadásul beszéd közben láttam valami furcsát rajta. Mintha vámpír lenne... Nem! Nincsenek vámpírok! Én nem vagyok normális! Közben elkezdtem kotorászni a zsebemben, és elővettem a mobilom.
- Fél 11 lesz 3 perc múlva - motyogom.
- Köszönöm. Nagyon késő van már. Egy ilyen csinos lánynak nem kéne egyedül mászkálni. Hazakísérhetlek?
- Nem vagyok egyedül, itt van nekem Dolly! - mutatok rá édes kis dalmatámra. Észreveszem, hogy Dolly igencsak nyugtalan, és morog az idegenre. Majd ismét az agyamba hasít valami. - Vámpír... - suttogom. Állítólag jó a vámpírok hallása, márpedig ez tuti vámpír, hisz a fogai... Remélem, nem akar belőlem inni!
- Hogy mondtad? - egyre közeledik felém.
- Jól hallottad! - fordulok meg, minél hamarabb el akarok tűnni innen.
- Állj! - ragadja meg a kezemet. Hirtelen elejtem Dolly pórázát, mire Ő azonnal nekitámad a fiúnak. Majd történik valami, nem tudom, hogy mi (illetve most már tudom, de akkor még nem tudtam) és a kutyám engedelmesen a földre fekszik.
- Engedj el Te szemét! - sziszegem. - Mit csináltál vele? - bökök fejemmel Dolly felé.
- Hogy jöttél rá? - mint ha itt se lennék.
- Válaszolj!
- Csak lecsitítottam - mindkét kezemet hátra csavarja.
- Eressz!
- Nem, dehogy! - nyalja meg a nyakam. Na, nem! Én ezt nem akarom! Hirtelen erős, szúró fájdalmat érezek a nyakamban, majd elsötétül a világ.
(Ayu megjegyzése: Na, igen, ez volt az első és utolsó, hogy akaratom ellenére megharapott egy vámpír. Tudjátok, nem kellemes érzés. Később, ahogy visszaemlékeztem a dolgokra, rájöttem, hogy nem volt bennem félelem. Egyszerűen csak nem akartam. Furcsa.)

Ismeretlen helyen ébredek, egy puha ágyikón. Ez a tény eléggé meg is lep. Lassan felülök. A nyakam fáj, de nem vészes. Inkább az a gond, hogy szédülök.
- Azt ajánlom, még ne kelj fel - hallok egy hangot az ágy vége felől. Odapillantok. Nincsak, a kis vámpírom az. A fenébe!
- Megharaptál, Te dög! - nevetek.
- Nekem is ennem kell valamit. És már rég nem vettem magamhoz táplálékot. Mindenképpen ettem volna ma belőled.
- Mi a neved?
- Túl közvetlen vagy. Meg se lep az, ami történt?
- Nem lep meg. Ayu a nevem.
- Kayuu.
- Szép név. Kérdezhetek valamit? - erre csak biccent. - A vámpírok mind ilyen vonzóak?
- Igen. Hisz valahogy el kell csábítani az áldozatot.
- Nem vagy valami jó kedvű.
- Nem szabadott volna rájönnöd. Nem tudom, hogy mit tegyek. Megöljelek, vagy ne?
- Nos, nekem a második lehetőség csábítóbb. De mindegy. Azt teszel, amit akarsz, max. ellenkezni fogok, ha nem tetszik a döntésed.
- Furcsa egy lány vagy Te. Mások már rég sikítoznának, vagy könyörögnének.
- Könyörögni? Ugyan, soha. Az életemért soha. - vajon mit ért az alatt, hogy furcsa?
- Mesélj magadról egy kicsit. Ha már úgy alakult a sors, hogy találkoztunk, legalább töltsük hasznosan az időt.
- Mit akarsz tudni? - nézek rá furcsán.
- Mindent.
- Nos, ez egy nagyon tág fogalom.
- Tudom.
- Na, jó. 17 éves vagyok, imádok rajzolni. Mangaka szeretnék lenni. Az énekléshez is van némi tehetségem. Általában vidám vagyok. Egyedül élek. Még valami?
- Szép életcél. Énekelj valamit.
- Nem - fekszek vissza az ágyba és húzom magamra a takarót.
- Kérlek!
- Nem! - nem fogok neki énekelni. Nem! Hallom, hogy feláll a székről és mellém jön. Lehúzza rólam a takarót. A szemembe néz.
- Kérlek - ezek a szemek, olyan megigézőek! De akkor sem!
- Nem értesz a szép szóból? - kérdezem dühösen.
- Csak kíváncsi vagyok - mászik fölém. A helyzet kezd kissé furcsává válni.
- Mit csinálsz?
- Meggyőzlek - de zavaróak ezek a tömör válaszok. Még mindig a szemembe néz. Közelít felém. Puha ajkait az enyémhez érint. Woow! Felemelő érzés. Először lágyan simogatja nyelvemet sajátjával, majd egyre szenvedélyesebb lesz. Levegőnk fogytáig csókolózunk. Nagyszerűen csókol, de ezt nem kellett volna.
- Hülye vagy? - suttogom.
- Nem. De látom, ezzel sem lehet meggyőzni téged.
- Jó, hogy nem. Ezt nem kellett volna Te idióta!
- Tudd, kivel beszélsz!
- Csak ne utasítgass engem!
- Bátor lányka vagy Te. Van barátod?
- Nincs.
- Akkor ne legyél így kiakadva.
- Jól van na.
- Most mennem kell. Ha akarsz, elmehetsz Te is, de ez a környék nagyon rossz. Ha jót akarsz, itt maradsz kicsi lány.
- Oké, de hova?
- Ne kérdezd! - vág közbe - Pá! - és már itt sincs, hát ez oltári. Itt lettem hagyva.

(Ayu: Milyen szép is volt az első találka. Azt hittem ott folytom meg.)

Akkor itt vége is az első fejezetnek. Remélem, lenyűgöz majd titeket az én (Ayu) lehetetlen történetem.

Owari!

Folytatása következik...