3. Csalódás

(És íme, a folytatás.

Valaki simogatja a hátamat. Lassan kinyitom zafír íriszeim. Megmozdulok. Felemelem fejem a puha mellkasról. Egy ezüst szempárral találom szembe magam. Elmosolyodok, és szenvedélyes csókot váltok ama gyönyörű szemek tulajdonosával.
- Jó reggelt - köszön az én kis vérszívóm.
- Máris reggel van? - pislogok álmosan.
- Igen - tömör és lényegre törő. Útálom ezt.
- Az jó - morgok. Legördülök testéről. Majdnem sikerül is leesnem az ágyról, de végül Kayuu megfog. Nagyot sóhajtok elégedettségem jeléül. - Kösz - bököm ki. Gyorsan felpattanok az ágyról, már ha ez lehetséges így, ébredés után. Megkeresem a fürdőszobát és bevágtatok. Muszáj lezuhanyoznom. Megnyitom a csapot. Találok a fürdőben női tusfürdőt és törölközőt is. Meglepő, de nem baj, ez csak jó nekem. Levetem ruhám, majd belépek a nyugtató, forró víz alá. Nekidőlök a hideg csempének, és hagyom, hogy rám peregjen a meleg víz. Már nincs sok, hogy elszenderedjek, mikor egy testet érzek testemnek nyomódni.
- Kayuu - sóhajtom. Kinyitom eddig csukott pilláim. Valamiféle furcsa érzés kerülget, de nem tudom mi az.
- Hogy merészelsz nélkülem tusolni? - búgja erotikusan.
- Így - nézek elszántan.
- Ezért büntetés jár - présel a falnak. Meglepetten felnyögök, majd átölelem. Most veszem csak észre, hogy van rajta ruha. Minek öltözött fel? Nem értem. Akkor most megszabadulunk a felesleges daraboktól! Elkezdem lágyan lesimogatni válláról az inget, miközben Ő a nyakamat halmozza el erotikus csókokkal. Persze nagyon jól tudom, hogy ez csak egy kellemes zuhanyzás lesz, így hát kiélvezem.
- Egy... kicsit ... visszafogottabban... ha.. kérhetném... mert... ez... így... túl... izgató... - hallom meg igencsak rekedt hangját, mikor már a nadrágja karcát húzom le. Hát, most hogy belegondolok, nehéz lehet így visszatartania magát. Na, jó. Megpróbálom kevésbé izgatóan csinálni. Egy gyors mozdulattal megszabadulunk a farmertől is. Bokszert nem vett fel alá. Mily meglepő!? Nagyon érdekes, és jó érzés, ahogy a teste az enyémnek feszül, s közben lágyan folyik ránk a kellemes meleg víz. Vadító. Nem is, inkább bódító. Vagy, mondjuk inkább azt, hogy nem tudom leírni ezt az érzést. Kayuu óvatosan megfogja állam, csókra kényszerít. Nem kell igazán kényszerítenie, hisz engedek neki. Nyelve utat tör, és vadul simogatja enyémet. Nem hiszem el! Még csak két napja ismerem, de már itt tartunk!? Ez nem vall rám. Nagyon nem. Mégse bírok ellenállni ennek a személynek. Vámpír, és az eddigiek alapján valószínűleg lepedőkirály is.
(Ayu megjegyzése: A későbbiekben kiderült, hogy valóban az.)
Ellép tőlem egy pillanatra, majd tusfürdővel a kezében tér vissza. Kimérten elkezdi bekenni a testem. Hihetetlenül jó érzés. Aprós sóhaj szökik ki a számom. Nem igaz, hogy már ennyitől nyögnöm kell! Ilyen nincs! Inkább visszafogom magam, s megteszem ugyanazt vele, mit Ő velem. Megvárjuk, még lemossa rólunk a habot a víz, majd kilépünk a fülkéből. Erotikusan megtörölközök, minek nem marad el a hatása. Kayuu szinte felfal a tekintetével, mire én egy szúrós pillantással válaszolok. Elértem, amit akartam! Ő is megtörölközik, felöltözünk, végül pedig kimegyünk a konyhába.
- Kérsz reggelit? - fordul felém.
- Aha.
- Sütök szendvicset, megfelel?
- Ühüm - bámulok magam elé. Visszagondolva a történtekre, arra a következetésre jutottam, hogy nem vagyok normális. Egy vámpírral maradni? Kinek jutna ilyesmi az eszébe? Persze, hogy csak nekem.
- Kész - rakja elém a tányért, amin két szendvics díszeleg. Észre se vettem, hogy közben megterített. Milyen házias! Ez aranyos.
- Köszönöm - mondom. Vígan elkezdek falatozni, csak most jutott eszembe, hogy milyen éhes is vagyok. Gyorsan befalom a tányér tartalmát. - Finom volt.
- Kérsz még?
- Nem, elég volt, köszönöm. - ennél többet nem bírok megenni. Látom, már Ő is végzett a reggelivel. - Megyünk ma valahová?
- Én megyek. - kapd be!
- Veled mehetek?
- Tőlem, de veszélyes a társaságomban lenned.
- Mondtam már egyszer, hogy nem érdekel a veszély.
- Rendben.
- És hova megyünk? - kíváncsiskodok tovább.
- Be kell szereznem a vértablettát. Mivel a legmagasabb rangúak közé tartozom ez nem lesz nehéz. És mivel megharaptalak, a vámpírtörvények szerint az enyém vagy. Szóval a többiek nem bánthatnak. Viszont így sem árt vigyázni magadra. Arra kérlek, ha odaértünk, ne kószálj el a közelemből.
- Oké.
- Nem volt meggyőző.
- Nyugi! Nem fogok elkószálni.
- Nem leszek mindig ott, hogy megvédjelek.
- Felfogtam, oké? - nézek rá dühösen.
- Akkor menjünk is. - nem kell kétszer mondani!

Hamar ideértünk! Woah! Mekkora nagy ez az épület, és milyen díszes! El vagyok ájulva. Ez egy palota!
- Még egy dolog. Ne szólalj meg. Csak ha én engedem.
- Utálom, ha korlátoznak, de oké. Ennyit megteszek érted.
- Helyes - néz komoran. Úgy hiszem, nem szeret erre a helyre jönni. Komótos léptekkel indulunk meg. Lassacskán beérünk az épületbe. Ahogy kinyílik az ajtó, egy teljesen más világ tárul elém. Ennyi vámpírt egy helyen! Döbbenetes. És ahogy enyelegnek egymással, huh. Kicsit meg vagyok lepődve.
- Ne nézelődj, gyere! - ránt maga után Kayuu. Jól van, bocsi! Rögtön az emelet felé vesszük az irányt. Mindenki minket néz, amióta beléptünk. Ezt nem értem. Gyorsan felvágtatunk az emeletre, azután pedig balra fordulunk, és egy kisebb, de így is elég nagy terembe jutunk. Itt is van pár vérszívó, de közel sem annyit, mint a földszinten. Ők is mind minket néznek. Kezd elegem lenni.
- Üdvözlöm Kayuu úrfi - lép elénk egy vörös szemű, lila hajú vámpír. - Ki lenne ez a kis madárka? - lép hozzám, és simít végig az arcomon. Ösztönösen elrántom a fejem. - Nocsak, kis harcias! Ez tetszik! - egyik kezével lefogja kezeim, másikkal pedig az állam fordítja maga felé. Erőszakosan csókol meg, mire én beleharapok nyelvébe. - Rossz kislány - néz elégedetten az idegen. - Miért jöttél Kayuu?
- A szokásosért, Touya. - morog. Nem szól egy szót se az előbbi miatt. Gondoltam, hogy ez lesz. Neki azt kell tennie, mint a többieknek. Undorító. Nagyon dühös vagyok, de még mindig tűrök. Csak azt nem értem, miért.
- Ennyi? Hozom és mész is? A kiscicát nem akarod itt hagyni?
- Igen és nem.
- Rendben, pedig olyan vonzó kislány! - kacsint, majd elsiet. Megsemmisülten állok Kayuu mellett. Rá nézek, s észreveszem aggódó pillantását, de már nem érdekel. Az a Touya vagy kicsoda hamar visszatér, odaad Kay-nak (Ayu megjegyzése: ez egy rövidítése a nevének. Én találtam ki.) egy dobozt, és már csak azt veszem észre, hogy kijutunk az épületből.
- Ne haragudj, kérlek! - töri meg a feszült csendet egy hang.
- Könnyű azt mondani. Végül is, nem Te lettél megszégyenítve - válaszolok ridegen. Hirtelen megfogja karom, és magához ránt.
- Sajnálom.
- Engedj már el Te vadbarom! - próbálok ellenkezni, de hozzá képest túl gyenge vagyok. Szemeimbe könnyek szöknek, nagyon meg lettem alázva.
- Kérlek, bocsáss meg! - ölel magához. Miért nem bírok ellenállni? Miért nem bírok nemet mondani?
- Miért nem állítottad meg? Miért nem védtél meg?
- Emlékezz vissza - suttog. Valóban felötlik bennem egy mondat. "Nem leszek mindig ott, hogy megvédjelek." Igaza van. - De akkor sem értelek. Ennyire nem számítok?
- Nagyon jól tudod, hogy számítasz, de még nem tehettem meg. Ígérem, ezentúl ilyen nem fog előfordulni - susog nyugtatóan.
- Köszönöm.
- Ugyan. Hiszen ez is az én hibám volt. Nem kellett volna engednem, hogy el gyere. Pedig tudtam, hogy ez lesz. Sajnálom.
- Semmi baj. Menjünk haza, jó? - nézek rá könnyes szemekkel.
- Ne sírj! - törli le apró könnyeim. - Menjünk.

Owari

Folytatása következik...