11. Kayuu nélkül

Lassan leérünk a csigavonalban kígyózó lépcsőn. Fáj a fejem, rosszullét kerülget. Mi van velem?
- Jól vagy? Sápadtnak tűnsz - néz rám aggódva Touya. Várjunk csak, aggódva? Hihetetlen.
- Nincs semmi bajom... - szédülök. Fekete pontokat látok magam előtt. Mi van velem? Lassan kezdem elveszíteni a tudatom. Elsötétül a világ, elnyel a fekete üresség...

Tompa fények, tompa zajok. Beszélgetés nesze hallatszik.
... - Lázas, már három napja egyfolytában. Nem használ semmi.
- És a vámpír gyógyszerek? - azt hiszem, ez Aka hangja
- Azok se, mindent megpróbáltunk - Ő pedig Touya.
- Valahogy rendbe kell hoznunk Őt. Ha Kayuu visszajön, és így találja, nekünk végünk...
- Ha a gyógyszerek nem használnak, lehet, hogy nem testi alapú a betegsége.
- Ezt hogy érted?
- Szerintem túlságosan megviselték a történtek, és ez hatott ki az egészségére is. - lassan kikecmergek az ágytól. Lüktet a fejem, égnek a szemeim.
- Mi... Miről beszéltek? - esek ki majdnem az ajtón.
- Hülye vagy? Azonnal vissza kell feküdnöd! - fogja meg derekam a lilahajú, és felkap.
- Ne! Engedj el! Hol van Kay? Őt akarom! - miért beszélek hülyeségeket? Nagyon nem érzem magam jól.
- Nyugodj meg, kérlek - suttog, majd visszavisz az ágyba. Gondosan betakar, szánalommal teli szemekkel néz rám. Nem értem. Miért? Talán van valami bajom?
- Történt valami? - olyan nehezek a szemhéjaim, mindjárt elalszom.
- Beteg vagy, nagyon beteg vagy. Három napja nem tudjuk levinni a lázadat.
- Valóban nem érzem magam rózsásan, de azért ennyire... Nem! Nekem mennem kell! Ki kell, hogy képezzenek! Nem fogok veszíteni! Engedjetek! - egyetértően egymásra néznek, és visszanyomnak az ágyba. Nem ér! Ők ketten vannak, én meg egyedül. Csalás!
- Szó sem lehet róla! - Aka ellentmondást nem tűrő hangon beszél hozzám.
- Figyelj Ayumi... mit érzel most?
- Mi van? - nem értem mit akarnak.
- Kayuuval kapcsolatban. Mit érzel?
- Szeretem - meredek rá értetlenül.
- Nem úgy. Ajj... Bánt téged, hogy elmenet?
- Hogyne bántana.
- Ez reménytelen. - fogja meg fejét a drága kis Touya. Ennek mi baja van? Ő kérdezget itt értelmetlenségeket, és még neki áll feljebb? - Mindjárt jövök - gondol egyet és elvágtat. Ennek mi baja van? Rápillantok itt maradt társára. Valami földöntúli fény lobban a szemében. Ma mindenki meg van bolondulva? Lassan, kimérten rámászik az ágyra, majd fölém kerekedik.
- Mit akarsz? - nem válaszol, csak bámul. Nagyszerű, ebből most megtudtam, hogy mit akar. Hirtelen elkezdi közelíteni felém a fejét. Bajt szimatolok. Nyelvével megnyalja nyakam, majd felső ajkam. A meglepettségtől mozdulni sem bírok. Ösztönösen résnyire nyitom szám. Azonnal lecsap rám, s máris erőszakosan birtokba veszi ajkaim. Reflexből viszonzom. Hamar rá kell jönnöm, hogy Ő NEM Kayuu.
- Ne! Engedj el! - kezdek el kapálózni, de könnyűszerrel lefogja kezeim.
- Most már nem menekülsz. Ki kell használnom az adandó alkalmat - gonosz vigyor suhan át képén.
- Nem! Azonnal szállj le rólam te féreg! - hiába mozgolódok, ezzel csak azt érem el, hogy testével is leszorít. Ismét végigsimít nyakamon. Belém fog harapni. Nem akarom! Nem!
Ajtónyitódás nesze üti meg fülem.
- Yuu! Azonnal engedd el! - még a levegő is megfagy. Touya nagyon erélyesen lép fel. Aka szemei megvillannak. Oda se merek nézni. Már csak azt érzem, hogy gyengül a szorítás a kezemen, egy ruhasusogás, ahogy elvágtat Touya mellett, majd halkuló léptek zaja. Elment.
- Jól vagy? - mér végig a lilahajú.
- Igen, köszönöm.
- Ne aggódj, nem érted tettem. Csak és kizárólag Gin miatt - kiráz a hideg. Csalódottan pillantok oldalra. Már megint naiv voltam.
- Menj ki! - suttogom.
- Mit mondtál?
- Menj ki! - ismétlem hangosabban.
- Nem!
- Tűnj el a szemem elől! - ülök fel, el akarom lökni, de lefogja csuklóim. Elszántan, dühösen nézek szemeibe. - Húzzál kifelé! - sziszegem.
- Nyugodj le, kislány! Tudd, hogy kivel beszélsz!
- Nem érdekelsz! Túl nagy a szád! Ha ennyire utálsz, akkor nem kell a közelemben lenned! - próbálom kiszabadítani magam, de nem megy. Mióta vagyok én ilyen gyenge?
- Felesleges próbálkoznod! - nyom vissza az ágyra. - Simán megtehetném azt, amit az előbb Aka. Honnan gondolod, hogy nem magam miatt küldtem el Őt? Most enyém a lehetőség. Hihetetlen számomra, hogy még mindig ennyire hiszékeny vagy! - igaza van. Kay is megmondta, hogy nem szabad bízni senkiben.
- Én...
- Nem kell magyarázkodnod! - vág közbe. - Holnap elkezdem a kiképzésed. Mire Gin visszatér, vadászt faragok belőled.
- Te? Ugyan már! - horkanok fel.
- Ne sértegess! A legjobbak között vagyok! - valami hatalmas energia kezd keringeni körülöttünk. Hasonlít az enyémhez, csak sokkal nagyobb. - Érzed? Egyelőre a közelembe se érhetsz! - ismét elrejti erejét.
- Rendben, felfogtam.
- Szerencséd, hogy Kay kis védence vagy, különben már rég megöltelek volna.
- Azért bennem is van küzdőszellem, nem hagytam volna magam - mosolyodom el.
- Helyes - felém közelíti fejét. Na, ne! Arcát homlokomhoz érinti. - Lement a lázad. Látom ez a kis incidens észhez térített, és már nem vagy letargiás. Ha kell valami, szólj. Aloha! - egyet pislogok, és már itt sincs. Én is szeretnék ilyen gyors lenni. Vajon mit értett azon, hogy letargiás? Én nem voltam az! Ez hülye. Nos, mindegy. Egyelőre, most örülhetek, hogy elvállalta a tanításom. Kicsit tisztelettudóbban kell vele viselkednem ezután. Nem is gondoltam volna, hogy valójában egy kemény ellenfél. Kíváncsi leszek miből áll majd a kiképzés. Már nagyon várom. Egyszer én is nagy vadász leszek, ez tuti! Szép életcél.

Vajon Kayuu jól van? Vajon mit csinál most? Az egy dolog, hogy én megvagyok. Na, de Ő? Úgy tudom veszélyes a küldetése.
- NERINE! A feladatra figyelj, és ne Ginen gondolkozz! Az isten áldjon meg! - üvölt velem Touya.
- Jól van, na... csak elbambultam.
- Persze, ma már tizedszer. Koncentrálj! Próbáld felszínre hozni rejtett erőidet!
- Ez olyan költőien hangzott - cukkolom.
- Fogd be! - ugrik nekem. Lefog, moccanni se tudok. - Akkor nehezítsünk egy kicsit, hátha megjön az eszed. Ha estére nem sikerül előhívnod az erőd, szólok Akának, hogy leckéztessen meg egy kicsit. Így rendben vagyunk? - villámokat szórnak a szemei. Nyelek egy nagyot, s rápillantok.
- Esküszöm, igyekszem majd mester! - nyögöm ki kelletlenül.
- Jó lenne, ha látnám is a Te hatalmas igyekezetedet. Na, próbáld újra! Csak egyszer kell sikerülnie, onnantól már gondolkoznod se kell majd.
- Hai - suttogom lemondóan. Becsukom szemeim, elképzelek egy labirintust, sok-sok ajtóval, ami a belsőmet szimbolizálja. Elkezdek keresgélni, meg kell találnom az erőm ajtaját. Éreznem kéne, hogy honnan származik. Vajon melyik ajtó lehet? Gondolkodj Ayu! Merülj el saját magadban, gyerünk! Mi az ott? Egy kék ajtó, és ahogy érzem energia árad belőle. Talán az lenne az? Mindjárt kiderül. Közelebb merészkedem, jobb tenyeremet a kilincsre helyezem. Zárva van. A jó életbe már! Most keressem meg a kulcsot? Á, értem már! Nem is az ajtó volt a lényeg, hanem a kulcs, ami kinyitja. Vajon mi lehet a kulcs? Megvan, én magam vagyok, ami kinyitja az ajtót. Ha azt akarom, hogy nyitva legyen akkor nyitva lesz. Csak el kell párologtatnom az összes félelmem. Ismét megpróbálom kinyitni. Ujjaim lassan közelednek a kilincs felé. Szívverésem felgyorsul. Izgulok. Elértem a kilincset. Lassan lenyomom. Résnyire nyitom az ajtót. Azonnal felpattannak a szemeim, újra a valóságban vagyok. Lihegek. Kint már sötét van. Touya elismerően néz rám.
- Ügyesen csináltad. Nem engedted ki hirtelen az egészet , hanem egy rést hagytál, amin folyamatosan kiáramlik majd az összes. Így lesz időd megszokni az erődet. Gratulálok, az első feladat teljesítve!
- Öhm... köszi... - szerintem még bele is pirultam ebbe a sok dicséretbe. De nem fogom magam elbízni! Ez még csak a kezdet volt, most jön majd a neheze.
- Tudsz Te, ha akarsz! Rendben, akkor most megtanulunk fegyvert használni.
- Tudok lőni - motyogom.
- Nem csak abból áll az egész! - orrol rám. Lassan már félni fogok tőle. Már most úgy érzem magam, mint egy ijedt kiscica, aki egy kutyával társalog.
- Bocsánat...
- Jaj, ne legyél már ennyire megszeppenve! Hol van az a nagyszájú liba, aki vissza mer szólni nekem?
- Milyen liba? Mit képzelsz Te magadról, he? - vetem oda dühösen.
- Na látod, pont erről beszéltem. Nekem ez a Nerine kell.
- Jaj, nagyon jó - morgok.
- Reménytelen vagy.
- Mondtad már.
- Inkább hagyjuk itt abba. Elég volt ennyi mára. Ezek után úgyis csak egymás idegeire mennénk. Ja, igen, és csak óvatosan a dührohamokkal, és a nagy érzelmekkel, mert irányítani még mindig nem tudod az erőd. Bármikor előtörhet, ha nagyobb érzelmi behatás ér.
- Jó tudni. Kösz a figyelmeztetést - fintorgok.
- Tudod, nagyon kívánatos vagy, mikor mérges vagy - lép közelebb. - Szerintem vigyázz ezzel, mert a palotában immár minden vámpír rád szomjazik. Én pedig nem leszek mindig ott, hogy kihúzzalak a bajból.
- Én kívánatos? Hogy érted? A vérem, vagy én magam? És hogy-hogy minden vámpír engem akar?
- Természetesen férfi vérszívóinknak mindenhogy kívánatos vagy, a nők közül a leszbikusoknak vagy mindenhogy az, a többinek csak a véred kell. Azért minden vámpír, mert már tudják, hogy különleges vagy. Érzik rajtad a másságot.
- Hát ez nagyszerű. Akkor megyek is, köszi az infókat.
- Várj! - ránt vissza. Magához ölel, és megmarkolja a fenekem. Kis borzongás fut végig rajtam ennek hatására
- Héj! Mit csinálsz? Engedj már el! - lököm el Őt zavartan.
- Látom tetszett. Holnap hajnali ötre gyere ide. Értve vagyok?
- Még hogy tetszett? Hülye vagy! Nekem csak Kay érintése tetszik! - mérgemben dobálózok a szavakkal. Márpedig nem tudom, hogy mi történt velem. Csak egy enyhe kis borzongás volt az egész. Á, elegem van!
- Kinek akarod ezt bemesélni, kislány? - gúnyos mosolyra húzódik a szája, majd köddé válik. Megint itt lettem hagyva. És valamilyen szinten igaza is van. De csak nem bűn, ha jól esett egy fenék markolás? Vagy igen?

Owari!

Folytatása következik...