13. Zűrős ügyek

Eltelt egy hét. Sikeresen elsajátítottam a vadász szakma rejtelmeit. Azt, amit mások hónapok alatt. Mura meg is jegyezte, hogy gyorsan tanulok. Lent vagyunk a nagy teremben, éppen reggelit fogyasztok, már ami engem illet. A többiek vért isznak. Engem is gyötör az éhség, de azóta nem tudom rávenni magam a normális táplálkozásra.
- Jobb lenne ha...
- Ne kezd megint, kérlek! - szakítom félbe dühösen.
- Ezer bocsánat, hogy jót akarok neked! - vág vissza Touya.
- Jól van na... Csak elegem van az egészből.
- Sejtem, de ne rajtam töltsd ki - ez a sértődött hang, olyan szánalmas. - Mi ez? - kapja hirtelen az ajtó felé a fejét. Pár másodperc késéssel a többiek is így tesznek. Kíváncsian várják, mi fog történni, ahogy én is. Kisvártatva lépteket hallok. Jön valaki? Ki lehet az ilyenkor? Nekem nem szóltak, hogy vendéget vár a kastély.
Az ajtó nagy nyikordulással kitárul. Ismerős alak rajzolódik ki előttem.
- Ez... Nem lehet... - suttogom meglepetten. - Kayuu! - attól, hogy odarohanjak és lekapjam, csak Mura tart vissza. Félig álló helyzetemből erőteljesen ránt vissza a székre.
- Maradj! A Te érdekedben mondom - néz komoran.
- Ilyen hamar elvégezted, Gin? - emelkedik fel Yuu.
- Igen - végigpásztázza a termet, tekintete rajtam akad meg. Elindul felénk. Kicsit csapzott a kinézete, biztos volt része elég izgalomban.
- Gyere! - vágtat el mellettem. Touyara nézek, mire helyeslően bólint, így elindulok Kay után. Hamar felérünk a csigalépcsőn, egyenesen szobácskánk felé vesszük az irányt.
- Hogy vagy? Úgy örülök neked! - ölelem meg. Pár pillanatig haboz, de végül Ő is így tesz.
- Jól ment minden. Én is örülök - a hangja, az érintése, minden más. Nem értem. Mi változott? Lassan elenged, és lefekszik. Gondolom fáradt, de akkor sem hagy nyugodni ez az egész. Bátortalanul leülök mellé.
- Biztos, hogy minden rendben? - érdeklődök aggódva. Olyan "A francba, rájött!" szemekkel mered rám.
- Persze, miért?
- Más vagy - pillantok oldalra.
- Nem igaz. Hallottam, hogy megjött a vérszomjad. Segítek rajtad. Mióta nem ittál? - tereli a témát. Ügyes taktika.
- Nem! Nem fogok neked fájdalmat okozni. Amúgy egy hete.
- Az nagyon sok idő, éhes lehetsz már nagyon. Tudod mit? Ha kell, lecsapolom és beléd erőszakolom a vérem! Ha ezt nem akarod, akkor most nekiállsz és iszol önként! - undorodva meredek felé, mire Ő felsérti nyakán a bőrt.
- Fejezd be! - érzem magamban a veszítő vágyat a piros lötty iránt. Lágyan csordogál saját maga okozta sebéből. Nem bírok neki ellenállni. Szabályosan rávetem magam. Érzem, ez most más. Nem úgy múlik az éhség, ahogy a múltkor. Úgy érzem, tényleg nem kell többet véren élnem. Pár perc múlva elszakítom fejem a nyakától. Bűnbánóan nézek magam elé. Felém hajol, s lágyan letörli arcomról a vért.
- Ezután sokkal jobb lesz. Ez az utolsó dolog amit megtehetek érted.
- Ezt hogy érted? - rökönyödök meg.
- Figyelj ide! - rosszul kezdődik. - A feladatom az volt, hogy egy messzi városban lévő, embereket előszeretettel gyilkoló vámpírnőt keressek fel, és öljem meg. Ez hamar össze is jött, mivel, mint látod, itt vagyok. Nos, harmadik nap tudtam vele összeakadni egy szórakozóhelyen, ami kifejezetten vérszívóknak épült. A nő neve Aiko volt, zöld szemmel és szőke hajjal büszkélkedhetett. Sajnos azon az estén nagyon becsíptem a jobb álca kedvéért. Valószínűleg ez látszott is rajtam, mivel bepróbálkozott - a lélegzetem is elakad. Kezdem sejteni, mi történhetett. - Mivel nem voltam teljesen magamnál, és mivel Ő egy nagyon erős egyén volt, elérte, hogy felmenjek hozzá. És... - nagy levegőt vesz. - Lefeküdtem vele - fújja ki a levegőt. Most biztosan megkönnyebbült. Még időm sincs felfogni, amit mondott, máris folytatja. - Ezek után még kétszer találkoztam vele, és a második alkalommal végre végezhettem is vele. Nem volt könnyű, de megcsináltam. - Legalább őszintén elmondta. Most hasít tudatomba a felismerés.

Megcsalt.

Ezzel nagyon megszégyenített. Kezd elönteni a kétségbeesés. Mi lesz most?
- Jobb, ha én most távozok - nyögöm ki nagy nehezen, és az oly távolinak tűnő kijárat felé igyekszem.
- Ne! - csapja be előttem az ajtót. Hiába, még mindig gyorsabb, mint én. - Nagyon sajnálom, Ayumi! - valóban? Vagy csak színészkedtél egészen eddig, és csak arra kellettem.
- Igazad volt, Kayuu. Nem szabad bízni a magadfajtákban. Te is vámpír vagy, le sem tagadhatod, szükséged van a kicsapongó életmódra. Tudod, nekem csak az fáj, hogy én mindent odaadtam neked, és szeretlek is, de ezek után nem leszek képes veled lenni - nyúlok a kilincs felé. Megragadja csuklóm, és durván a falhoz lök.
- Kérlek, ne csináld ezt!
- Ne érj hozzám azzal a kézzel, amivel Őt kényeztetted! - lángol fel dühöm, s elütöm kezét. - Előbb kellett volna gondolkodnod. Innentől vége - összeszorul a szívem, ahogy kimondom e szavakat. Szomorúan, lemondóan sóhajt, majd távolabb lép. Kilépek a helyiségből, becsukom magam mögött az ajtót. Hát vége. De miért kellett pont így végződnie? Miért? A sírógörcs kerülget. Most hova menjek? Kinél találhatok vigaszt? Talán Touya? Egy próbát megér. Az Ő lakája felé irányítom utam. Percekig állok a minket elválasztó nyílászáró előtt. Nagy nehezen lecsitítom magam, majd bekopogok. Ajtót nyit. Meglepetten mér végig.
- Szia - motyogom. - Zavarok?
- Te soha - mosolyodik el. - Gyere csak - leültet a kanapéra, helyet foglal mellettem. - Olyan búval béleltnek tűnsz. Történt valami?
- Nem. Csak megértésre vágytam.
- És Gin? Mi van vele? Mi a baj? - kezd aggódni.
- Semmi, mondom - nyomatékosítom szavaimat.
- És ezt higgyem is el? Nem most jöttem le a falvédőről. Avass be, kérlek! Hidd el, jobb lesz, ha kiadod magadból! - szeretem ezt a szelíd oldalát.
- Kay... megcsalt... - sírom el magam.
- Micsoda? - még a hangja is elhűl. - Jaj ne, ne sírj! Nem lesz semmi baj! Itt vagyok melletted - szorít magához. Rendes tőle, hogy így pátyolgat. Meg se érdemlem.
- Elegem van. Megérdemlem én ezt? Mi rosszat tettem? Én odaadtam volna neki mindent, erre Ő meg... - kiadok magamból mindent. Szegénynek már elázott az inge a könnyeimtől.
- Megbeszéltétek, hogy hogyan lesz tovább vagy otthagytad? Ugyanis ha Ő nem engedi, nem maradhatsz itt tovább - mélyen a szemembe néz, tettekre sarkall.
- Kiosztottam és ott hagytam.
- Azonnal menj vissza, és beszéld meg vele a dolgot! Itt most csak a Te érdekeid a fontosak! - szinte kipenderít a szobából. De végül is igaza van. Túlságosan is forrófejű vagyok.
- K... Kay? Izé... ha már úgyis meg kell halnom, akkor Te ölj meg - nyitok be.
- Beszélsz itt hülyeségeket! Most attól, mert itt hagytál, még nem foglak kidobni! Hiszen már félig közénk tartozol, semmiféleképpen nem engedhetnélek vissza emberek közé - föl se néz rám, csak ül az íróasztalánál. Biztos jelentést kell írnia, vagy valami. - Viszont ha nem vagy velem, akkor nem járnak kiváltságok sem. Alulról kezdheted a vámpír ranglétrán.
- Ha azt hiszed, hogy ezzel elérsz valamit, akkor nagyon tévedsz - villannak meg szemeim. - Mindegy, megyek sétálni, azt hiszem, rám fér. Szia! - kirobogok, még felkapom fegyvereim és nagyon hamar az erdőben találom magam. Kicsit ki kell szellőztetnem az agyamat.

Vajon hány órája lehetek itt? Nagyon jó ülőhelyet biztosít ez a korhadt fa. Elmerengek a csiripelő madarak nézegetése közben. Arra jutottam, hogy biztosan valamit rosszul csináltam, és azért történt, ami történt. Nem hibáztathatok másokat. Nem kenhetek mindig másra mindent. Sajnos én is ugyanúgy képes vagyok hibát véteni. Lehet, hogy vissza kéne menni. Vajon hiányol valaki? Nincs sok időm ezen elmélkedni, ugyanis nem messze tőlem farkasüvöltés hangzik fel. Ez baj, nagyon nagy baj. El kell tűnnöm innen, amilyen gyorsan csak lehet. Gyorsan összekapom magam, és lélekszakadva elkezdek a palota felé rohanni. Sikerülnie kell! Muszáj visszajutnom, nem akarok balhét. Olyan gyorsan futok, ahogy csak a lábam bírja, de közben halknak is kell lennem. Ha nagyon csendes vagyok, talán meg tudok lógni.
Mondanom se kell, ez nem jött be. Egy árny tűnik fel előttem, mi megtorpanásra késztet. További léptek zaja szűrődik ki a hátam mögött lévő bokor mögül. Hárman vannak. Három jól megtermett, szőrös vérfarkas. Ez fergeteges, most mit tegyek? A pisztollyal nem lennék elég hatékony, és túl lassú is. Gyorsan ki kell találnom valamit, mert közelednek. Megvan! Nincs más lehetőségem, meg kell próbálnom használni az erőmet. Lassan lehunyom a szemem, ami talán ebben a helyzetben egyenlő az öngyilkossággal, de nincs más út. Magamba tekintek, pillanatok alatt megvan a mára már félig kinyílt ajtó. Nem gondolkodok, cselekszek. Azonnal kitárom, amennyire csak lehet. Érzem a felszabaduló erőt. Kinyitom kék íriszeim, mindent élesebben látok. Látom magam körül a halványkék energianyalábokat. Éljen! Feladat teljesítve. A testem szinte magától cselekszik. A levegőbe ugrok, ember számára lehetetlen magasságba, megpördülök magam körül, és halálos adag energiát bocsátok a fenevadakra. Mire leérkezem, már mind halott. Csak Kay és Mura igencsak meglepett sziluettjével találom magam szembe. Mindketten lihegnek, bizonyára sprinteltek idáig. Látom magam a pupillájukban. Az én szemeim vörösek, energiám nagy méreteket ölt. Mire nem jó egy adag elszántság? Újra megkeresem magamban a zárat, lecsitítom a kiáramló erőt. Mire ismét felnézek, már normális minden. Már ha a három halott vérfarkas, két vámpír, és egy fél vámpír az erdőben normálisnak számít. Na, várjunk csak! Hogy kerültek Ők ide? Biztos meghallották a vonyítást, és tudták, hogy baj van. Ha arra vártam volna, hogy megmentsenek, már halott lennék. Dolgoznotok kell még az időzítésen, fiúk!
- Szép volt - Touya büszkén néz rám.
- Jól vagy? - időzik el rajtam Gin tekintete. Az erőm előtörésével a haragom elpárolgott. Érdekes.
- Nincs semmi gond, csak kicsit sok volt, de nem tehettem mást - fáradtnak érzem magam. Ebbe még bele kell tanulnom.
- Nem kellett volna ilyen sok időre lelépned.
- Tudom Mura, tanultam belőle. Mi lenne, ha visszamennénk? Nem hiszem, hogy ezek után sokáig bírom talpon - nevetek. Jó kedvem lett. Milyen furcsa, nem?
- Rendben - helyeselnek egyszerre. Jó lesz, ha már ágyat ér a lábam. Elég rendesen leszívta az erőmet ez az incidens. Mondjuk nincs is mit csodálkozni, jó nagy erőlöketet adtam a korcsoknak. Most büszke vagyok magamra. Végre egyedül sikerült elérnem valamit.

Owari!

Folytatása következik...