17.Bünös lélek

(Ismét én ragadok pennát, s levetem gondolataimat eme gyönyörű papírra!)

én:

- Tudod, kicsit bánt, hogy itt tettük meg - a zuhany alatt állunk. Testünkre zúdul a kellemesen meleg víz. Furcsa ismét ebben a zuhanyzóban lenni.
- Miért?
- Mert ez Kayuu lakhelye.
- Csak volt.
- Nem! Örökre az övé fog maradni!
- Dehogyis! Annyian laktak itt már előtte is.
- Ez nem igaz! - csattanok fel hevesen. - Úgy tudom, hogy ennek a kastélynak az építtetésében Ő is közre működött. Ergo, biztos vagyok benne, hogy előtte nem lakott itt senki. És nem is fog, ha rajtam múlik.
- Nem rajtad múlik szivi, hanem rajtam.
- De én tudlak befolyásolni - nézek rá kacéran.
- Ne legyél benne olyan biztos! - gúnyolódik. Ezt még megbánod! Lágyan végigsimítom mellkasát, majd ágyékához vezetem egyik kezemet.
- Hogy mi? Megismételnéd? - elkezdem mozgatni ujjaimat.
- Ah... Ne csináld ezt! - próbál meg ellökni, de ezt most nem fogom engedni.
- Nem értem, mire célzol - folytatom tevékenységem, minek következtében hamar kőkeménnyé válik.
- Hagyd... abba... - utasít rekedten.
- Mit? - ártatlan arckifejezést veszek föl, és a szemébe nézek.
- Elég! - kapja el kezemet, majd egy kemény mozdulattal a falnak lök.
- Megadod magad?
- Nem - morog. Megcsókol, lágyan hozzám simul. A francba. - Ezzel a kis játékkal csak felélesztetted szunnyadó vágyaimat.
- Hm, milyen szép megfogalmazás. Költőnek készülsz?
- Fejezd már be! - horkan fel, s ágyékát erősen enyémnek löki.
- Ah... Jól van! Befejeztem, de kérlek, teljesítsd a kérésem.
- Rendben - elenged, kilép a zuhany alól. Na és mi lesz a kívánalmával?
- Mégis csak megadtad magad - gúnyolódok. Erre a kijelentésemre mérgesen hátranéz. - Nem szóltam! - mosolyodom el, és kárpótlásul finoman átölelem.
- Helyes - puszil meg. Lassan felöltözünk. Egyszerű farmert és topot veszek fel, még Touya egy fekete inget hozzá illő sötét nadrággal. Furcsa, de annál inkább szexi szokása, hogy az ing felső részét nyitottan hagyja. Felém fordul. Kritikus szemmel végigmérem. Hagyta lelankadni... Ah... Hülye vagy, de attól még kívánatos is, drága!
- Tetszik, amit látsz?
- Naná!
- Tudod, van egy kis dolgom. Kérlek, sőt utasítalak, hogy maradj itt, amíg vissza nem jövök. Megértettél? - jelentőségteljes pillantást vet rám.
- Persze - válaszolok megszeppenve.
- Remélem is. Szórakoztasd el magad addig valahogy - kacsint, majd kilép a szobából. Szerintem, ha tehetné, még rám is zárná az ajtót. És mégis mivel szórakoztassam el magam? Idióta! Kezdjek el kacsatáncot járva fel s alá rohangálni? Vagy mi a szösz? Bár, ahogy így körbe nézek, van mit tenni. Rendet kéne rakni. Felkapom a földön heverő ruhákat, kiviszem a szennyesbe. Áh, berakok egy mosást is, ha már itt tartok. Ruhaválogatás, fúj! Fehér, fekete, színes, kézi. Fehér, fekete, színes, kézi. Áááá! Ebbe fogok beleőrülni. Huh, na jó, ezzel megvagyok, és még élek! Nagyszerű! Akkor jöhet a szekrény. Te jó ég, mekkora rendetlenség van itt! Woow, szuper ez a sötétkék ing! Mintha láttam volna már valahol.

Csingiling. Bevillan egy emlékkép. Kayuu.

Kayuu hordta ezt. Mondjuk, nem csoda, hogy ilyeneket találok itt. Hiszen ez az Ő kis világa volt valaha. Gyorsan félredobom az anyagot, nem akarok emlékezni. Visszapillantok a gardrób mélyére.

Vér.

- Mi a...? - hőkölök hátra egészen a falig. Megrázom a fejem. Már nincs ott. Képzelődöm, vagy mi? Mi van velem?
/Nem is ismersz meg?/
Ki? Mi? Hol?
/Itt. Benned. Ha kíváncsi vagy a valóságra, nézz bele a tükörbe, picim!/
Picim? Csukott szemmel, félve indulok el a tükör felé, de elindulok. Csak tapogatózom. Sajnos nagyon gyorsan elérem a keresett tárgy szélét. Lassan kinyitom kék íriszeim. Ledöbbenten állok a tükör előtt. Egy teljesen feketébe öltözött, vörös szemű én néz vissza rám.
/Fáj, hogy így nézel/
Ki vagy Te?
/Én is Te vagyok./
Az nem lehet!
/Már hogyne lehetne! Sokat nem tudsz még az erődről, édesem./
Felém nyúl, de a tükörben megakad a keze.
/Látom, küzdesz ellenem, nem tudok kitörni belőled. De idővel úgyis engedsz majd nekem. A vágy, a csábítás mindig győz./
Én lennék a tükör? A tükör szimbolizálja a testem? És Ő az erőm lenne? Nem tűnik jónak.
/Relatív, hogy mi a jó, nem gondolod? Mellesleg tényleg rosszak a szándékaim. Tudod, mit akarok? Megölni a Te kis Touyadat. És tudod, hogy miért? Mert elvett tőlem!/
Vörösen villannak szemei, enyhe erőhullámot érzek átfutni testemen.
/Érzed? Még gyenge vagyok, de ahogy nő a fájdalmad, nőnek a kétségeid, nő a csábítás, nő a hataloméhséged, én is velük együtt erősödöm./
Tűnj el! Nem engedem, hogy árts a szeretteimnek! Nélküled is tökéletesen megvagyok! De egyáltalán ki vagy Te valójában?
/Az erőd megtestesülése. Tudod, valójában mindig is vámpír voltál. Ráadásul tisztavérű. Azonban, a Tanács tagjai elnyomták az erődet, mivel én benned éltem. A kis harapás, amit drága jó Kay ejtett rajtad, felszínre hozta azt az erőt, minek sose szabadott volna kiszabadulnia. Hálás is vagyok ezért neki. Lehet, hogy őt megkímélem. Amúgy, sejtetted volna, hogy nem halt meg? Újjászületett a drága, a neve Reita, kék a szeme, s barna a haja. Ugye ismered Őt? Nem is gondoltad volna, igaz? Mirai vagyok, a múltban élt legelső tisztavérű, akit elítéltek, s kivégeztek eltérő gondolkodása miatt. Benned öltöttem új formát. Örülsz, ugye?/
Ezt nem hiszem el. Lehetetlen. Bántani akarja Touyat? Kayuu él? Bennem öltött új formát? Nem is én irányítottam az eddigi életemet?
Rab vagy e testben, igaz, Mirai?
/Részben. Azonban Te is rab vagy. Amíg le nem győzöl engem, esélyed sincs normális életre, meg vagy bélyegezve. Márpedig kétlem, hogy le tudnál gyűrni egy ekkora akadályt. Két választásod van. Titokban küzdesz ellenem, vagy engedsz nekem./
Küzdök ellened!
/De hiszen egyedül vagy. Mindig csak akkor tudtál boldogulni, ha melletted állt valaki. Félsz egyedül?/
Félek.
/Mellettem nincs helye félelemnek. Segítek, hidd el. Csak nyújtsd a kezet, picinyem!/
Ez a sunyi mosoly, a vörös vámpír szemek. Hazudik. Nem szabad hinnem neki. Most még ellenállok, de nem lesz könnyű. Nem tudom, meddig bírom majd, de addig fogok harcolni, amíg csak tudok.
Tűnj el innen!
/Meg fogod ezt még bánni!/
Utállak!
Hirtelen lendül a kezem. Nem is gondolkodom, csak puszta kézzel összetöröm a hatalmas tükröt. Nagy csörömpölés, vér, éles fájdalom. Lehet, hogy jobb lett volna nem ököllel betörni. Még utoljára rápillantok az összetört felületre. Már csak egy távolodó sötét alakot látok. Elment. De csak egy időre. Biztosan vissza fog még térni. Már nem fáj annyira a karom. Máris elkezdett gyógyulni. Valóban tisztavérű lennék? És ezt a tiszta vért egy ilyen mocskos lélekkel kell megosztanom? A testem nem elég jó börtön ennek a perszónának. Alkalmasabb személyt is választhattak volna egy ilyen súlyos teher őrzésére. Vajon ilyen könnyen feláldozható volt tisztavérű mivoltom? Az sem érdekelte a Tanácsot, hogy ki vagyok, mi vagyok, így is elnyomták az erőmet. Hova süllyedt ez a világ? Ez a sors lenne? Ha az itt lévők tudnák a valódi kilétemet, nem mernének egy rossz szóval se illetni. Milyen jó is lenne. Nem! Nem szabad engednem a hatalom hívószavának, és semmi másnak sem! Erős a lelkem, erős az akaratom, szilárdak az elképzeléseim. Így semmi bajom nem lehet, felül fogok kerekedni a rám háruló támadásokon. És most, ideje feltakarítani a koszt. Mit mondjak, ha Mura rákérdez? Á, megvan! "Gyakoroltam, és összetört. Upsz!" Plusz egy csábos mosoly, és el is van intézve. Nagyon jó! Ezt jól kitaláltam.

- Kész is - ütögetem össze tenyereimet, mint aki jól végezte dolgát. Körbepillantok a helyiségen. Szép rend uralkodik mindenütt. Büszke vagyok magara. Az ablakon megakad tekintetem. Odasétálok. Már pirkad, de a Nap sugarainak még nem sikerült áttörni a szürke ködfelhőkön. A fák ágai ide-oda ringatóznak a lágy szélben. Kitárom az üveget. Kellemesen cirógatja arcomat a friss levegő. Nagyot szippantok, majd kibámulok a hajnalba. Kábán pislantok.

Csingiling. Minden hirtelen sötétbe borul. Újabb emlék, de nem az én emlékem. Sikolyok visszhangzanak a fejemben, vért látok mindenütt.

Ahogy kinyitom szemeim, eltűnnek a képek. Vajon Mirai tényleg ennyire kegyetlen lenne? Hogy süllyedhet ilyen szintre egy tisztavérű? Meg akar ijeszteni, de nem fog neki menni. Erős vagyok, voltam, leszek.
Kopogást hallok, a hang irányába fordulok.
- Gomen, gomen. Kicsit elhúzódott a dolog.
- Semmi baj - meleg mosolyt küldök felé, s ismét kitekintek a világba. Touya a hátam mögé lépked, átöleli derekam, majd kényeztető csókot lehel nyakamra. El kéne lazulnom egy kicsit a történtek után. Csodálkozom, hogy egyáltalán még nem estem össze, ugyanis nagyon fárasztó volt beszélni vele. Közben is visszatartottam Őt, tudat alatt. De így, hogy tudatosan csinálom, már nem annyira kimerítő.
- Fáradt vagy? - suttogja kérdését.
- Igen.
- Mondjuk a kis kalandunk után, nem is csoda - nem látom, de tudom, hogy vigyorog. Reménytelen.
- Hah, hihetetlen vagy - eltűrök egy rakoncátlanul kiálló hajtincset az arcomból.
- Sokszor említetted már ezt, cica.
- Tudod mi vagy Te? Egy nagyra nőtt gyerek!
- Hogy ÉN? Hol élsz Te? - kinyújtja nyelvét, és karba tett kezekkel elfordul. Gondolom, az irónia kedvérét illusztrálja, amit mondtam.
- Itt élek, veled, boldogan - még egyszer utoljára kitekintek a nyitott ablakon, majd ellenkező irányba folytatom utam, az ágy felé. Hátrahagyom a régi életemet, a régi énemet, mindent. Ezentúl teljesen más lesz a létezés. Át kell értékelnem a dolgokat.
- Örülök, ha boldog vagy velem.
- Ha nem haragszol, én most aludnék egy nagyot - vetem le magam a puha ágyikóra.
- Rendben, nekem úgyis van még munkám. Este visszajövök, megnézem mi a helyzet.
- Jó.
- Aludj jól, álmodj velem szépeket!
- Hogyne! - vágok hozzá egy párnát a csukódó ajtóhoz. Sajnos nem sikerült Őt eltalálnom. Sebaj, lesz még tengernyi időm játszadozni vele.

Owari!

Itt egy galéria a fejezethez:

http://www.videoplayer.hu/photos/show/100893

Folytatása következik...