19. Együtt - Második éj

Telihold van. Átaludtam az egész napot. Touya nincs mellettem, fogalmam sincs, hogy hol járhat.
/Látod, még Ő is itt hagy Téged./
Hogyne. Inkább rá hagyom a dolgot. Lassan kivánszorgok a jól ismert fürdőszobába. Megmosakodom, felöltözöm és megkaparászom a hajam. Mostanában nagyon gyorsan nő. Komolyan, mint egy szénaboglya. Röhejes. Ennek Te vagy az oka?
/Nem, az erőd./
Nagyszerű. Belevágom a kefét a csapba. Jól van az ott is. Kicsit... Olyan... Hogy is mondjam...? Nem is kicsit, hanem nagyon pocsék a hangulatom!
- Francba! - esek át majdnem a tegnap eldobált ruháinkon. Ilyenkor tudnék örülni egy bejárónőnek.
/Csak nem mérges vagy?/
De, eltaláltad!
/Ez is a kezemre játszik./
Ezt hogy érted? A szekrény felé sétálok, mikor megakad valamin a szemem. Hogy kerül ide a tükör? Megőrültem, vagy mi a fene?
/Nyugalom, Touya csináltatta, amíg Te szunyókáltál./
Felvilágosíthatnál még pár dologról. Mi lenne, ha elbeszélgetnénk kicsit?
/Csoda... mi más?/
Ne szórakozz velem, mert nem állok jót magamért! Körbe-körbe ugrálok a szoba közepén, mint egy idegbeteg nyuszi. Ilyenkor azon tűnődöm, vajon normális vagyok-e?
/Miért, mit csinálsz? Elkezded a saját kezedet ütögetni, és közben azt üvöltözni, hogy "Nem szabad! Rossz Mirai!"?/
Hogy a viharba ne!
/Kezded elveszíteni az uralmad fölöttem. Már az is elég nagy teljesítmény, hogy eddig kibírtad./
Én is jól tudom, nem kell még az orrom alá is dörgölni.
/Úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek. Hiába vagy egy fenséges tisztavérű, ilyen hozzáállással egy fikarcnyi esélyed sincsen, kislány!/
Hatásszünet... Nem fogom felidegesíteni magam. Még hogy én fenséges? Hol élsz Te ember? Khöm... vámpír?
/Mit akarsz tudni?/
Megadod magad? Éljen! Na, látod, én is tudok, ha akarok!
/Most büszke vagy magadra, mi? Ne áltasd magad.../
Kik az igazi szüleim? Miért pont én? Miért titkolták el? És Te miért lettél gonosz? Miért vagyok gyengébb, mint Te?
/Csak szépen, sorjában. A valódi szüleidet megöltem. Gomen, de muszáj volt. Hagyd már ezt a "Miért pont én?" nyavalygást! Mit számít az? Te lettél az őrzőm és kész! A gonosz vagyok-e kérdést inkább hanyagoljuk. Azért vagy gyengébb, mert vannak érzelmeid, és kötődsz bizonyos személyekhez./
Én nem így gondolom. Engem pont az erősít, hogy kötődök valakihez, hogy van valaki, akinek fontos vagyok, és akiért érdemes élni.
/Régen lehet, hogy én is így gondoltam, de manapság már nem így van./
Tudod mi vagy Te? Egy meggyötört nő, aki nem tudott megbirkózni a fájdalommal.
/Bagoly mondja verébnek.../
Áh, miért is álltam én szóba veled? Inkább megyek és megkeresem Murat.
/Ha Te mész, én is, elfelejtetted? Tőlem nem tudsz megszabadulni./

Csingiling. Mirai egy másik személy holtteste fölött térdel. Sír.

Ki lehetett az? Mi a...? Nem tudok mozogni. Elterelte a figyelmem. Okos.
/Egyre erősödöm./
Útálom ezt az érzelemmentes, emberfeletti hangot. Viszont, jó lenne, ha visszakapnám a testem.
/Sajnos még az eszedet nem uralom./
Még szerencse! Tudd hol a helyed! Egy kis erőfeszítés, és máris minden rendben.
/Csak nehogy elbízd magad./
Nem fogom, biztos lehetsz benne. Hol is tartottam? Ja, igen. Vajon drága kis vámpírom merre kószálhat? Nagy ez az épület, bárhol lehet. Nos, akkor használjuk egy kicsit vérszívó érzékeinket. A "szaga" alapján biztosan megtalálom. Áhá, meg is van! Ügyes vagyok.
Komótos léptekkel közeledek a szoba felé, ahonnan Őt éreztem. Résnyire nyitva van az ajtó, beszélgetés zaja hallatszik ki.
"... - Szerintem felébredt - ez Touya hangja. A falnak lapulok, és bőszen hallgatózni kezdek. Ez mekkora szégyen...
- Mégis ki? - Kayuu, vagyis Reita értetlenkedő hangja.
- Tudod te azt nagyon jól. Mirai, a dühöngő égbolt hercegnője.
- Az lehetetlen - halkul el.
- Ayumi viselkedése márpedig erre enged következtetni. Megváltozott, egyik napról a másikra. Mellesleg összetörte a tükröt, biztos azt hitte nem veszem majd észre. Nem tudom, meddig képes még visszatartani azt a nőt. Hiszen Ő a valaha élt legerősebb vámpír a földön. Egyedül esélye sincsen ellene.
- Én hiszek benne, hogy Ayu képes rá - köszönöm Kay, bíztam benned. - És szerintem neked is ezt kéne tenned. Ki kell tartanunk mellette a végsőkig.
- Igazad van. Nem akarod neki elmondani az igazságot a kilétedről? Szerintem ennyit mindenképpen megérdemel.
- Nem félsz, hogy visszapártol hozzám?
- Ugyan.
- Te féltékeny vagy!
- Urusai!
- Nem kell még tudnia. Korai lenne, és azt sem szeretném, hogy a lelki állapota rosszra forduljon.
- Megértem." - bekopogok. Nem esik valami jól, hogy ilyen események zajlanak a hátam mögött. Hiszen, ezek a dolgok rám is tartoznak.
- Szabad.
- Sziasztok - lépek be. - Nem akarok zavarni, csak gondoltam rákérdezek a tényre, hogy ott hagytál - fordulok "szeretőm" felé.
- Gomen. Muszáj volt beszélnem az úrral.
- Tényleg, ha már itt tartunk, Reita... bocsánat, Reita-sama, hogy boldogulsz a kutyámmal?
- Aranyos jószág, de ma megizzasztott.
- Helyes - mosolyodom el.
- Ezzel mire céloz, kisasszony?
- Á, semmire. Köszönöm, hogy gondját viseli. Arigatou - hajolok meg. Útálok így megalázkodni előttük, és tenni a hülyét.
- Erre semmi szükség, Nerine-chan. - ez most komolyan azt mondta, amit hallottam? Hogy mer így lealacsonyítani?
- Hogyan, kérem?
- Jól értetted, Nerine-chan - gúnyolódik. Most megkapod a magadét!
- Ezt megbánod! - szabályosan a torkának ugrok. Miközben az áldott jó gravitációnak köszönhetően a föld felé esünk, lefogom a kezeit, és tovább szorítom a nyakát.
- Milyen heves a kisasszony. Tudja, hogy ezért büntetés jár?
- Ne nehezítsd meg még jobban a helyzeted! - sziszegem.
- Ayumi állj már le, kérlek! Mit csinálsz?
- Touya, Te ebbe ne avatkozz bele! Mindketten egész idáig hazudtatok nekem! Ne adjátok itt az ártatlant! - érzem, hogy ha ez így folytatódik, elvesztem az erőm fölötti irányítást.
- Nyugodj meg kérlek, fékezd magad! - kérlel kétségbeesetten és megpróbál lerángatni Kayról.
- Eressz! - lököm a falnak. Elképesztő. Nem is akartam energiát kifejteni, mégis megsebeztem szegényt. Immáron mindkét csuklóm kis kékszeműm torkát szorítja. A kezei szabadok, védekezhetne, mégsem teszi. - Miért nem ellenkezel?
- Mert megérdemlem, tégy velem, amit akarsz - lágyul meg tekintete. Nem! Nem! Nem!
- Ne mondj ilyet Te idióta! Gyerünk! Védekezz!
- Nem, Ayumi. Nem fogok ártani annak, akit szeretek.

Üvegtörés. Kitörnek az ablakok a kiszökő energiám miatt, és ezzel egy időben bennem is megtörik valami.

Csingiling. Emlékszem az első találkozásunkra, az első csókokra.

- Ka... yuu... - engedem el.
- Jól van. Semmi baj. Nyugodj meg. - ölel át, nagyon kedvesnek hatnak a szavai.
/Keresztül húzta a számításaimat. Lehet, hogy őt is megölöm majd./
- Gome... nasai... - nyögöm. Elerednek könnyeim. De miért? Hiszen ők vertek át! Miattuk van, nem miattam! Nem bírom. Nem bírom...
- Szóra sem érdemes. Nekünk sem kellett volna titkolóznunk.
- Ugye nem fogod kitörölni az emlékezetemet?
- Butus - simogatja meg buksimat.
- Ígérd meg, hogy nem fogod!
- Ígérem - aprót nevet gyermeki viselkedésem láttán. - Mellesleg nincs jogom egy tisztavérű agyába piszkálni.
- De hisz Te is...
- Akkor sincs! - vág közbe. - Csak hogy tudd, így neked sincs, Te sem vagy kivétel.
- Tudom.
- Akkor jegyezd is meg. El akarom kerülni a későbbiekben ebből adódó konfliktusokat.
- Hai.
- Haragszol?
- Hai.
- Kérlek, ne! Nem akarok benned rossz érzéseket kelteni - maga felé fordít. Tengerkék íriszei furcsán csillognak.
- Kay, mit...? - lágyan enyémhez érinti ajkait, forró csókot kezdeményez. Én meg, kiszolgáltatott állapotomat tekintve készségesen viszonzom. Mikor észbe kapok, ellököm.
- Sajnálom - a fal tövében üldögélő, dudorászó Touya felé fordul. - Jól vagy?
- Persze, és nem láttam semmit, nem hallottam semmit, itt se voltam - erőteljesen ironikus hangnemben beszél. - Nem tudom Te hogy vagy vele Reita, de volt okom a féltékenykedésre.
- Fejezzétek... be... - szólalok meg rekedten. Nagyokat pislogok, homályosan látom a világot. Még pár pillanat, és elsötétül a kép...

"Lebegek. Nem is, inkább süllyedek. Nem tudom leírni ezt az érzést. Körülöttem folytogató sötétség. Csak egy alak dereng homályosan, tőlem nagyon messze.
- Ki vagy Te? - nem tudom, hogy suttogok, vagy kiabálok. Nem tudom megítélni, túl nagy a csend, az üresség.
- Mirai. Hát már fel sem ismersz?
- Hogy kerültem ide? Miattad?
- Miattam.
- Miért?
- Miért? Ez neked kéne tudnod, nem gondolod?
- Én...
- Nyugalom. Muszáj volt valahogyan véget vetem annak a siralmas helyzetnek. Már nincs sok hátra, Ayumi. Ne feledd ki vagy, és hogy mi a feladatod.
- Nem feledem - a halvány derengés elkezd távolodni. - Várj már! Hova mész?
- Én végeztem, Te mész! Ébredj!"

Tompa fények, tompa neszek. Elájultam?
- Jobban vagy? - hallom meg Mura csilingelő hangját.
- Igen - kezd tisztulni a látásom.
- Kicsit sokkot kaptál - lép az ágyhoz Gin is.
- Nem, csak... Hagyjuk, már jól vagyok - mosolyodom el.
- Beszélhetnénk vele?
- Nem - nézek rájuk megrökönyödve.
- Figyelj, nem kell félned, vagy...
- Nem! Ti ezt nem érthetitek! - vágok közbe hevesen, és felülök. - Ha most beszélnétek vele, az egyenlő lenne azzal, hogy vesztettem, így már világos?
- Ezt nem tudtam - Touya eltűr egy rakoncátlankodó tincset az arcomból. - Mi melletted állunk.
- Rendben, de nehogy azt higgyétek, hogy ezzel el van felejtve az egész! - meredek rá mérgesen. Fölpipiskedek az arcához, mintha csókot akarnék adni neki, majd önelégült mosollyal felkelek az ágyról.
- Gonosz vagy - vág sértődött képet.
- Még hogy én? Ha ezt gonoszságnak véled, mi lesz veled később? Még hátra van a büntitek! - kacsintok, és tova libbenek. Körbe-körbe lépkedek, kecsesen. Kicsit húzom a fiúk idegeit.
/Szánalmas vagy, ugye tudod?/
Megszólalt a gödörből a lyuk, hogy maradjunk a közhelyeknél.
- Volnátok szívesek kifáradni? Öltözni szeretnék?
- Persze - fogja a fejét Kayuu.
- Na, várjunk csak! Nekem miért kéne kimennem?
- Mert büntibe vagy, édes! - lököm ki Őket az ajtón.
- Várj! Ha kész vagy, gyere le a nagyterembe, mondanivalónk van - így búcsúzik a hős szerelmes, mert végleg kidobom a szobából. Vajon mit akarnak megint? Biztos fontos, ha Mura ilyen elszántan nézett. Hm, kíváncsian várom a fejleményeket!

Folytatása következik...