20. Nosztalgia egy jeles napon

Most, hogy így belegondolok, eléggé furcsán hangzik, hogy tisztavérű vagyok, mégsem iszom vért.
/Pedig én már nagyon vágyom rá, közel 18 éve nem ittam vért. Tényleg, neked ma van a szülinapod nem, kicsi lány? Örülj, hogy eddig éltél!/
Érzem, és kösz a bókot... Emlékszem mennyi mindenen keresztülmentem, csak hogy ne kelljen azon az undorító piros löttyön élnem. Ó, régi szép idők! Akkoriban eszembe se jutott Touya közelébe menni, sőt undorodtam tőle.
"- Ha egy ujjal is hozzá mersz érni, jéggé változtatom, és letöröm a farkadat..." - milyen szép megnyilvánulás volt ez Kayuu mondattárából. Nem árt egy kis nosztalgia, na de közben haladjunk is lefelé a lépcsőn. Már kezdem érteni miért támadtak meg a vérfarkasok, miért bánt velem Aka úgy, ahogy. Lehet, hogy Gin is csak azért csalt meg, mert meg akart védeni valamitől? Vagy meg se csalt, és én meg vakon bíztam benne és elhittem, amit mond? Valószínűleg az akkoriban feltörő vérszomjam is a tisztavérű mivoltom miatt volt. De vájunk csak! Akkor még többet hazudtak, mint gondoltam, hiszen ezek szerint erőm se Ezüsttől származik.
/Részben igazad van, részben nem. Ugyanis, a harapása indított el mindent. Ha nem harap meg, most nem itt tartanánk. Viszont minden más magadtól és tőlem származik./
Na, jó, inkább nem is rágom magam ezen, térjük át más témára. Vajon mi akarhatnak velem közölni a fiúk? Már nagyon kíváncsi vagyok!
Lassan kitárom a nagyterem ajtaját. Hihetetlen látvány fogad. Ahogy belépek, mindenki letérdel előttem.
- Nerine-sama - hajtják le fejüket. Ledermedten állok, ezt nem tudom mire vélni.
- Gyere csak - invitál be Mura.
- Öhm... Mi ez?
- Elmondtuk nekik ki vagy Te valójában.
- Úgyis csak Mirai miatt tisztelnek - suttogom keserűen.
- Ők arról nem tudnak.
- Oh, értem. De... Öhm... A vámpíroknak meg kéne érezniük egy tisztavérű jelenlétét, nem?
- Érzik is, de csak akkor, ha használod az erőd. Felfigyeltek rá, hogy néha idegen, tisztavérű energiát észlelnek a birtokon. Így jobbnak láttuk, ha közöljük velük az igazságot. Mellesleg születésnapod van, ha jól tévedek - mosolyodik el. - Végre nagykorú lettél, milyen érzés?
- Bevallom őszintén, nem arra számítottam, hogy vérszívók között leszek ezen a napon.
- Ha akarod, elmehetünk valahová.
- Nem, nem. Jó itt, csak egy éve még nem tudhattam, hogy mit hoz a jövő. Akkor ünnepeljünk, ez az én estém! Zene van?
- Természetesen! - int oda a bandatagoknak, akiket csak most veszek észre. - Indulhat a banzáj! - kacsint feléjük. - Táncolsz velem? - fordul ismét felém.
- Kizárt dolog - hátrébb lépek egyet, hogy nyomatékot adjak szavaimnak.
- Miért?
- Úgy nézek én ki, mint a Táncparkett Ördöge?
- Aha.
- Hát Te hülye vagy - nevetem el magam.
- Reménytelen - sóhajt egy nagyot. - Akkor, kérlek, foglalj helyet ott - mutat egy vörös szófa felé. - Italt esetleg?
- Nem vagy a szolgám.
- De, ma igen.
- Valami likőrt szeretnék... mondjuk... csoki likőrt!
- Hozom is - hajol meg játékosan.
- És Te mit álldogálsz ott Gin? Ülj le - paskolom meg magam mellett a kárpitot.
- Nem érdemlem meg. Olyat tettem Mi Lady, amit Ön nem szeretett volna. - Mi Lady? De rég hívott már így. Mielőtt először és utoljára lefeküdtem vele játszottuk el azt a kis szerepjátékot. Mi Lord s Mi Lady pajkos beszélgetése zajlott le akkor. Hah, úgy érzem, ez ilyen emlékfelidézős nap lesz.
- Mire céloz, Mi Lord?
- Csipkerózsika csókjára, amivel felidéztem Önben a régi időket. Lerí Magáról, hogy most is azon gondolkozik.
- Uraságod nagyon átlát rajtam, ez egy kicsit zavaró. Na, de hagyjuk ezt a finomkodást! Ülj le és kész! - nézek rá mérgesen.
- Mennem kell, még dolgom van, Boldog Születésnapot kegyednek! - elindul fölfelé. Ne!
- Kayuu! - kiáltok kétségbeesetten utána.
- Mi Lady? - mered rám kérdőn, de egyben nagyon szelíd is a tekintete. Úgy érzem, itt már nem tehetek semmit. Ő eldöntötte mit akar, távol maradni tőlem. És ahogy ismerem Őt, nem adja fel egykönnyen.
- Semmi... - sütöm le pilláim. Már csak távozó lépteinek zaját hallom. Van egy olyan érzésem, hogy magától nem is jött volna le, de az én „drága szeretőm” belerángatta a dologba. Jellemző.
- Itt az italod, édes! - huppan le mellém az imént említett.
- Köszi - elveszem a poharat és finoman belekortyolok. Méreg nincs benne, ez megnyugtató, és még az íze is isteni.
- Történt valami?
- Nem - mosolygok.
- Miért hazudsz?
- Miért kérdezed, ha tudod, hogy hazudok?
- Útálom, amikor nem mondasz igazat. Ilyenkor mindig olyan érzésem van, hogy nem bízol bennem száz százalékosan.
- Sajnálom. Figyelj, egy kapcsolat alapja a bizalom, ha nem bíznék benned, nem is lennénk együtt.
- Miért, együtt vagyunk? - kérdez vissza gúnyosan.
- Ha ezt neked még meg kell kérdezned, akkor eleve van itt valami bibi. - nincs kedvem viccelődni, nem érted meg?
- Jaj, ne legyél már ilyen! Tudod, hogy csak szívatlak. Fel szeretnélek kicsit vidítani. Vagy inkább meg akarom ölni azt, aki elrontotta a kedved. Bár sejtem ki volt, és ellene nincs esélyem.
- Reita nem rontott el semmit, csak eszembe juttatta a néhol vicces, izgalmas, de fájó múltat. Ennyi az egész.
- Nem szólítod a nevén - ezek után ezt Te még furcsának találod?
- Ő se tette - bököm ki lehangoltan.
- Ugyan már! Szülinapod van, a fenébe is! Ne agyalj ilyeneken! - ölel át.
- Kösz, jól esik, hogy mellettem vagy, de most egy kicsit elvonulnék, ha nem haragszol - hajtom le fejem.
- Vigyázz magadra! - hirtelen kapom rá a tekintetem, ez most nagyon meglepett. Mióta egyezik Ő bele ilyenekbe? Ráadásul én ezt most nem egy pár órás távollétre tervezem.
- Rendben - nem akarok feltűnést kelteni. Kecsesen fellépkedek az emeletre, majd a szobánk ablakán távozok. Bemegyek a központba, felszállok egy buszra, és meg sem állok a következő városig.

Nagyon utálok buszozni. Az a sok tiszteletlen és egoista ember, aki szélmalomharcot vív a helyekért. Egyszerűen kiábrándító. Amúgy, furcsa ez a hely, egészen csöndes. Na, jó, hozzá kell tennem, hogy éjjel van. Kinek is jutna eszébe az éjszaka közepén, az utcán mászkálni, a vámpírokon kívül? Senkinek. Talán, ha bemegyek egy sikátorba, több izgalomban lesz részem. Meg is teszem!
/Bátor lányka vagy Te./
Alig, hogy beérek, két alak jelenlétét érzem meg magam mögött.
- Ki vagy Te idegen, és mit keresel itt? - kéredzi az egyik. Ezek vámpírok.
- Hm?
- Vámpír vagy, nem igaz? - szólal meg gúnyos hangnemben a másik.
- Hogy mondtátok? - elkezd izzani körülöttem a levegő és kimérten feléjük fordulok. Úgy emlékszem, Mura azt mondta, hogy a többiek is akkor jöttek rá, hogy ki vagyok, amikor az erőmet használtam.
- E... Elnézést! Nem ismertük fel először, sajnáljuk! - talpnyalók, fúj! És feltűnt, hogy van itt még valaki.
- Nem is baj, épp ez volt a cél - mosolyodom el. - Magamra hagynátok?
- Persze, úrnő. Engedelmével - szívódnak fel. Ez szánalmas.
- Engem nem fogsz ilyen könnyel lerázni, vámpír! - az utolsó szót tömény undorral ejtette ki. Ki lehet ez? Csak nem egy vadász?
- Végre előbújtál Te is.
- Külön öröm, hogy egy tisztavérűt nyírhatok ki. Igazi trófea leszel, picinyem. Csak azt nem értem, mit keres itt egyedül egy ilyen fiatal és magas rangú szörnyeteg?
- Nem vagyok szörnyeteg, én nem iszom vért.
- Mi van? Te most tényleg ilyen hülyének nézel? - megrökönyödve kérdez vissza.
- Gyere ide, és nézd meg magad - ingatom a fejem. - Még szemfogaim sincsenek. Vagy látod onnan is, ha mondjuk rád mosolygok? Végül is vadász vagy, nem de? Biztos nem vagy hétköznapi ember, ha egyáltalán ember vagy.
- Ember vagyok! - már mérges a kicsike.
- Tudom, csak gondoltam egy kicsi színt viszek a beszélgetésbe.
- Hogy lehet az, hogy tisztavérű vagy és nem iszol vért? Persze ez nem jelenti azt, hogy el is hiszem neked, de érdekel a magyarázatod.
- Dehogynem hiszed el. Átlátok rajtad. Mellesleg nagyon hosszú történet, és nem érek rá - lépek közelebb a fiúhoz. Barna haja van és elragadó smaragdzöld szemivel méreget engem.
- Ne gyere közelebb! - szegez rám egy vámpírölőt. Szép kis fegyver.
- Ugyan már! Tudod, én is ki lettem képezve vadásznak, mikor még nagyjából ember voltam. Azt a fegyvert könnyen legyőzöm, az inkább E-szintűek ellen jó, nem gondolod?
- Az nem lehet! Ki vagy Te? - ereszti le a pisztolyt.
- Ne aggódj, nem bánatalak! - sétálok hozzá. - Nerine vagyok, hát Te? - jobb, ha még nem tudja az igazi nevem. Baráti jobbot nyújtok felé.
- Shun - rázza meg kezem.
- Örültem a találkozásnak, Shun - mikor ellépek mellette, gúnyos mosoly suhan át arcomon. Remélem, nem támad hátba.
- Várj!
- Mit szeretnél még? Örülj, hogy élsz! Végső soron olyan vagyok én is, mint a többi, nem? Utálj csak nyugodtan engem is!
- Egyáltalán nem olyan vagy!
- Ne áltasd magad, Shun! Hány éves is vagy? Te is elég fiatalka vagy még a szakmában. Sokat kell még tanulnod! - végre én oktathatok ki valakit! Olyan jó érzés! - Hagysz elmenni, vagy meg kell, hogy leckéztesselek?
- Tizenkilenc vagyok, és hagylak - hajtja le szomorúan a buksiját. Aranyos, de lefogadom, mire következőre találkozunk, már közel sem lesz ilyen a személyisége. Mert így nem tud majd érvényesülni.
- Helyes - intek neki, és már ott se vagyok. Azt hiszem, inkább gyalog megyek hazafelé. Reggelre talán ott is leszek.

- Mondd, hol voltál? - von kérdőre dühösen Touya. Még vissza se érek rendesen, de máris ez. Most rendesen ki leszek akadva.
- Semmi közöd hozzá! - vágatok el mellette. Ha Ő így, akkor én is!
- Ayumi! Ne merj itt hagyni!
- Miért? Mi lesz? Megölsz? Elhagysz? Megbántasz? - villámokat szórok felé.
- Mi bajod van, mondd? Aggódtam érted!
- Nincs szükségem az aggódásodra! Hagyjál békén! - szinte beesek a szobaajtón a méregtől, majd jól be is vágom. Ez jól esett.
- Ne csináld már ezt! - lép be a veszekedőtársam.
- Hogy én? Még ide se érek, de máris kérdőre vonsz! Elegem van belőled! Különben is, elengedtél!
- Áh, hülye liba! - megfordul és kimegy. Az ajtó ismét hatalmasat csattan. Biztosan igaza van, és hülye liba vagyok. De ez most akkor sem esett jól. Lehet, hogy kicsit túlreagáltam a dolgot? Nem igaz, hogy már megint elcsesztem mindent! A francba!

Owari!

Itt egy kép Shun-ról:
http://www2.shrani.si/files/animeboy624775.jpg

Folytatása következik...