21. Végre vége

Eldöntöttem, hogy ma egész nap itt fogok kuksolni az ágy tövében. Igazság szerint már bánom, hogy úgy viselkedtem. De azért Ő se volt valami kedves!
/Már megint magadat hibáztatod. Úgy tűnik következő éjjelen végre szabad leszek./
Jó, akkor még van egy egész nappalom, hogy kiélvezzem az életet. Ezt is fogom tenni, itt fogok ülni és gondolkodni.
- Kop-kop! - hallok kintről egy kopogással egybekötött hangot.
- Gyere be, Reita! - szólok ki.
- Hallottam az előbbi kis veszekedéseteket, jól vagy? - huppan le mellém.
- Persze, csak elmélkedtem.
- Magadat hibáztatod, igaz? Bár, mondjuk eltűnni egy egész éjszakára... Kicsit merész vállalkozás volt, még tőled is.
- Most azért jöttél, hogy felvidíts, vagy, hogy kioktass? - nézek mélyen kék íriszeibe.
- Igazad van. Ne búsulj, majd megbékél! - ölel át.
- Te kétszínű idióta! - lököm el magamtól. - Azok után, amit lent műveltél a teremben, még képes vagy ezt csinálni?
- Nyugalom. Csak vigasztallak. Viszont, ha neked ez nem kell, el is mehetek.
- Menj csak... Te sem vagy különb...
- Na, ezt vond vissza! - szorít le hirtelen az ágyra.
- Reita?
- Miért nem szólítasz a nevemen?
- Te sem tetted - szemeim ridegen csillognak.
- Az istenért! Mi a franc van veled mostanában? - présel még jobban a matracba.
- Basszus, próbáld már meg Te elviselni magadban ezt a nőt! - kiabálok rá, már sírok. Egyszerűen nem bírom tovább. Én megértem, hogy nekik nem jó amit csinálok, de nekem is vannak érzéseim!
- Gome...nasai... - nyögi lesütött pillákkal. - Tudom, milyen érzés, amikor egyedül vagy és senki nem képes megéretni, ami benned zajlik. Hidd el, hogy tudom.
- Elhiszem, és szállj le rólam, kérlek!
- Nem akarok - rabul ejtő tekintetét könnyekkel áztatott arcomra szegezi. - Ne sírj! - töröl le egy cseppet mutató ujjával. - Még mindig szeretlek, ugye tudod?
- Baka... - fordítom oldalra fejem, nehogy meg akarjon csókolni. Miért csinálja ezt velem? Miért szorít kétségek közé?
/Mert önző, és a saját érdekeit nézi./
Igen, igazad van.
- Fáj hallani, Ayumi?
- Ne csináld ezt! Miért kell mindig megingatnod az én kis világomat? Önző dög vagy!
- Persze, önző vagyok, mert neked akarok jót! Még mindig eszméletlenül naiv vagy, de sose annak hiszel, aki valóban mindent megtenne érted.
- Mert Te aztán tudod, kedves Nagy Mindentudó Vámpír Uraság! - próbálok szabadulni, de még mindig szorít. - Kérlek, engedj már el!
- Nem. Te mit érzel irántam?
- Mit számít az?
- Ne került a válaszadást, Ayumi!
- Szeretlek, de már nem úgy, mint régen. Már nem bízom benned vakon. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy anno nem is csaltál meg, csak tudtad, hogy hinni fogok neked, és így akartál távolt tartani magadtól, a bajoktól.
- Gondolod hazudtam volna ekkorát?
- Ha - mint állításod szerint - mindent megtennél értem, akkor igen. Igazam van vagy igazam van?
- Igazad van - sóhajt és rám dől. - Meg akartalak óvni. Tudtam például, hogy Aka rám fog támadni. És azt is tudtam, hogy ha ez így előadom neked, nem fog annyira fájni az állítólagos halálom, és titokban tudok tartani előtted mindent. De gondolom Mirai felvilágosított arról, hogy élek. És így romba dőlt minden tervem.
- Nem lett volna egyszerűbb elmondani az igazat?
- Azt akkor még nem tehettem.
- Miért?
- Mert veszélyt jelentettem rád. Így volt a legjobb. Ha abban a jó kis idillben maradtál volna, amiben akkor voltál, nem lettél volna képes szembeszállni önmagaddal.
- Ki tudja. Viszont akkor sem értem.
- Nem is kell értened.
- Utálom a vérszívók bonyolult világát. Miért nem lehet itt minden egyszerű?
- Ha nem lennének akadályok, unatkoznánk - felemelkedik, s elmosolyodik.
- Oh, így már értem.
- Nem szeretsz már "úgy", mégis élvezed az érintésem, a csókom. Érdekes.
- Szerintem ez természetes.
- Akkor most megcsókollak - közelít felém ajkaival.
- Nem fogsz! - próbálom eltolni.
- Dehogynem! - fogja le kezeim, és máris elönt s szokásos remegés. Még mindig ugyan olyan jól csókol.
- Mindenképpen választáshelyzet elé akarsz állítani? Tudod, ez olyan, mintha kihasználtad volna, hogy Touyaval kicsit összekaptunk. Most ribancnak érzem magam.
- Sajnálom, nem akartam, hogy így érzed. Nem vagy ribanc, egyszerűen csak két személyt szeretsz egyszerre.
- Lehetséges ez egyáltalán?
- Véleményem szerint igen.
- Menj el, kérlek! Hagy gondolkozzam egy kicsit. Ki kell találnom, mivel lehet Murat megbocsájtásra bírni.
- Sok sikert - áll föl. - Mellesleg, eredetileg is csak egy csókért jöttem - fordul vissza az ajtóból. - És meg is kaptam - kacsint.
- Na, menj a fenébe! - utána akarok vágni valamit, de nem akad a kezem ügyébe semmi. Ezen még nevet egy jót, majd elhagyja a szobát. Eggyel több gond. Nem igaz, hogy tegnap szülinapom volt, ma meg összeveszek Touyaval. Ilyen nincs, komolyan mondom. Pedig, olyan rendes volt, meg minden. Nem értem miért volt így kiakadva? Lehet, hogy az a két pondró beköpött a főnökének és az meg szólt neki. Nem tudom. Beszélnem kéne vele.
Bekopogok. Idegesen várok. Semmi.
- Touya...? - nyitok be a dolgozószobába. Nincs itt senki. Hah, nekem semmi nem jön össze mostanában.
- Mit keresel itt? - jön egy rideg hang a hátam mögül. Megtorpanok, majd a hang irányába fordulok.
- Téged.
- Itt az ajtó. - mutat rá a tárgyra. - Ki lehet fáradni.
- Touya, hogy vagy képes ilyen rideg módon viselkedni velem? Egy kicsit sem érdekel, hogy mit akarok?
- Egy kicsit se. Most menj! - ez nem lehet igaz. Szóval ennyivel vége az egésznek. Miért csinálod ezt? Miért nem engeded, hogy kijavítsam a hibáim?
- Hai! - hajtom le fejem és lassan kiballagok. Biztosan megérdemlem.
/Nem érdemled meg, egyszerűen Ő csak egy bunkó paraszt./
Nem! Ne mondj ilyet! Az én hibám! Az én hibám...
Lassan elhagy az erőm. Összesek a folyosón, zokogásban török ki. Megállíthatatlanul törnek előre hatalmas krokodil könnyeim.
/Eljött az én időm./
Mi? Nem! De hát nappal van!
/Már nem tudsz megállítani./
Nem lehet! Nem tudom irányítani a testemet, nem tudok mozogni, ólomsúlyként nehezedik rám valami erő, ami visszatart.
- Végre! - a saját hangom, de nem én beszélek. - Szabad vagyok.
- Ayumi? - ez Mura hangja. Érzem, hogy fölállok, és szembe kerülök vele. - Vörös a szemed - néz rám furcsán.
- Tudod Touya, örülök, hogy megismerhettelek Téged. Rég vártam erre a pillanatra. Szeretném megköszönni, hogy a viselkedéseddel megtörted a lányt - el se hiszem, hogy én beszélek. Vagyis nem én, de az én hangom szólal meg. Mirai fejezd be!
/Kuss!/
- Mirai...? Ez... Nem!
- De, bizony. Ja, igen, és még valami, Te voltál, aki a legtöbbet ártott neki, úgyhogy most Téged öllek meg először! - megnyalom ajkaim, vörösen látom a világot. Csak az ereket látom, a vér lüktetését hallom. Nem akarom!
- Ne! Ayumi, küzdj ellene, kérlek! Nem szabad engedned, hogy teljesen legyőzzön! - persze. Ilyenkor jó vagyok, csak arra kellek, ha valamit el akarsz intézni.
- A kicsike már nem hisz neked, azt hiszi csak az én elpusztításom miatt kell neked.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz!
- Szomjas vagyok, nagyon szomjas. Ugye felajánlod magad, tisztavérű? - nem fog neked engedelmeskedni.
/Tudom, de jó vele játszani!/
- Te perszóna! Ayu, nagyon kérlek, nem akarlak elveszíteni! Ha már elcsesztem mindent, legalább most utoljára higgy nekem! Tudod, milyen makacs vagyok, kitartok az igazam mellett, és ilyenkor mindenkin átgázolok, de attól még szeretlek! - érdekes, hogy engem mindenki hirtelen mennyire szeret.
- Még mindig nem hisz neked.
- Na, és nekem hisz? - szólal meg még valaki a hátam mögül. Kayuu az. Neki nem kéne ebbe belekeverednie, így is épp elég, hogy Touya veszélyben van. Menjetek innen, meneküljetek!
- Azt mondja, jobb lenne, ha elmenekülnétek innen. Nem szeretné, ha meghalnátok.
- Ugyan már, Ayu. Nagyon jól tudod, hogy én is, és Mura is nagyon szívesen meghalnánk érted, ha Te így megmenekülhetnél! - köszönöm, sokat jelent ez nekem.
- Köszöni a szép szavakat. Na, de most már elég ebből! Nekem itt dolgom van. És mint mondottam, veled kezdem Touya fiú! - mutatok felé. Ne merd bántani! Tűnj el a testemből Te féreg!
/Ne ellenkezz!/
Dehogynem!
- Ayumi! - Touya kiabál, és hirtelen rám, vagyis ránk veti magát. Hatalmasat esünk a folyosó padlójára.
- Mit képzelsz magadról, mit csinálsz?
- Ha hallasz és odabent vagy, nagyon kérlek, hogy állj ellen! Nem akarlak elveszíteni, az istenért! Hidd már el, hogy szeretlek! Kérlek, harcolj! - én is szeretlek. Harcolok. Harcolok! Tűnj innen, Mirai!
/Nem!/
Au! Ez fáj, de akkor se engedem! Nem bánthatod azokat, akiket szeretek!
Hatalmas erőt gyűjtök, és kilököm a testemből a szellemét. Vagyis, csak lökném, de nagyon kapaszkodik. Engedd már el! Fogd fel, hogy veszítettél! Túl biztos voltál a dolgodba, ez okozta a vesztedet.
/Igazad lehet. Gratulálok, eddig még soha senki nem tudott legyőzni. Sokra fogod még vinni, kicsi lány!/
Újabb fájdalom, majd a romlott lélek kiszakad a testemből. Érzem, hogy felszabadulok, megszűnik a nyomás. Ismét önmagam vagyok. Megöltem, örökre eltüntettem ebből a világból a valaha élt legveszedelmesebb vámpírt.
- Tou... ya... - nyögöm fájdalmasan, elég nehéz így, hogy rajtam fekszik. És ki is vagyok merülve.
- Ayumi? Te vagy az?
- Hai...
- Sajnálom, amit mondtam, mindent sajnálok! Ne haragudj!
- Semmi baj - ölelem át erőtlenül.
- Jól vagy? Fáj valamid? Hova vigyelek? Mit hozzak? - néz rám kétségbeesetten.
- Ágyat akarok - mosolyodom el.
- Rendben - hirtelen fölkap az ölébe, és elindul velem a szobánk felé. Kay mélabúsan követ minket.
- Kay, legyél boldog, hogy én boldog vagyok. Márpedig, én csak akkor vagyok boldog, ha Te is az vagy.
- Ugye, tudod, hogy amit most mondtál, azt lehetetlen megtenni?
- Nem, semmi sem lehetetlen - megtorpan. Ledermedten néz utánunk, mi pedig egyre csak távolodunk tőle. Szeretlek Kayuu, de már más is van az életemben. Többet nem lehetek a tiéd, de nem is bánom, így is itt vagy velem.
Közben beérünk a helyiségbe. Kisvártatva puha ágyat érzek magam alatt. Jaj, de jó érzés!
- Így jó? - takargat be gondosan.
- Nem is tudtam, hogy neked van ilyen oldalad is - húzom le magamhoz. - Maradj itt velem.
- Ahogy óhajtod - fekszik be mellém. Finoman átkarol. Melegség járja át testemet, végre megtanultam értékelni, hogy mennyire szeretnek. Hiszen ez segített legyőzni azt a nőt is. Sikeresen vettem egy újabb akadályt. Ezt is kipipálhatom a képzeletbeli lapomon. Ezek után még arra lennék kíváncsi, hogy találkozok-e még a vadászfiúval, és hogy miért volt Mura annyira mérges. Vajon megtudta hol jártam, és hogy milyen felelőtlen voltam? Mert tényleg az voltam. Örülök, hogy vége ennek az egésznek. Végre kipihenhetem magam, és azt tehetem amit akarok.

Owari!

Folytatása következik...