22. Titkok

- Touya, te tudod miért lett Mirai gonosz? - merengek hangosan. Végre sikerült kialudnom magam. Tényleg kezdek vámpír életet élni, megint esteledik.
- Azt senki nem tudja.
- Én tudom.
- Micsoda? Elmondta neked?
- Dehogy is, magától sosem osztotta volna meg velem. Egyszerűen csak volt néhány előnye annak, hogy bennem élt. Mindent megtudtam a múltjáról, még ha ez neki nem is tetszett.
- Értem, na és elárulod a titkot?
- Tudod, egyszer régen Mirainak volt egy tisztavérű szerelme. A férfi sokat betegeskedett, gyenge volt a teste, de mégis boldogan éltek. Ám egy napon jött egy másik vámpír, egy ismeretlen tisztavérű, aki meg szerette volna szerezni az uralmat a szerelmesek palotája felett. Az idegen könnyűszerrel megölte az erőd urát, mivel az éppen ágynak esett. Sajnálatos módon Mirai épp távol tartózkodott, így villámcsapásként érte a hír, mikor hazaért. Hatalmas fájdalmában és dühében eszeveszett mészárlásba kezdett, de a gyilkost nem sikerült megtalálnia, és elpusztítania. Mikor a Tanács értesült a mészárlásról, kitalálták, hogyan lehetne megfékezni a veszélyes személyt. Ekkor jöttem én a képbe. És mindebben az a röhej, hogy Aka volt a gyilkos, és a palota régen pontosan ugyanitt állt. Mondhatni, a romokra épült fel ez a kastély. Mirai valójában azért akart újra életre kelni, hogy végezzen Yuu-val, a férje gyilkosával. Csak közben beleőrült a fájdalomba, és megtébolyodott egy kicsit. Én pedig megakadályoztam a véres bosszúját. De semmi baj, nagyon szívesen megölöm helyette azt a férget, hiszen Kayt is bántotta. Csak várnom kell az alkalomra.
- Huh, én azt hittem, Aka fiatalabb.
- Rosszul hitted. Többet élt már, mint ti ketten. Nem tudom Te hogy vagy vele, de engem nagyon aggaszt, hogy egy ilyen még szabadlábon kóborol, sőt a Tanács vérebe, és mindemellett mindenki tiszteli a vére miatt. Felettébb különös a mostani felállás.
- Igen, az.
- Amúgy, szeretnék kérdezni valamit.
- Rajta, ne habozz.
- Miért voltál úgy kiakadva? Beárultak?
- Bizony be. Nem szabadna más területekre járkálnod, nem tudhatod, hogy ott mik a szokások, és hogy az ottani úr, nem veszi-e a látogatásodat fenyegetésnek.
- Sajnálom. Csak egy kis kikapcsolódásra vágytam. No, meg egy kis izgalomra - nevetem el magam.
- Rendben, de ha ilyet csinálsz, szólj előtte.
- Én szóltam, hogy elmegyek.
- De azt nem közölted, hogy hová.
- Mert nem is volt előzetes tervem.
- Értem - gyengéden rám néz, meg akar csókolni, de nem hagyom. - Mi a baj?
- Semmi.
- Ennyire haragszol?
- Nem, dehogyis. Csak ne csináld, kérlek - félek, ha most megcsókolna, nem bírnám visszafogni magam.
- Az okát tudhatom?
- Elég, ha én tudom.
- Haragszol - jelenti ki.
- Baka! Nem haragszom!
- De igen, látom rajtad. Sajnálom. Ne haragudj, kérlek!
- Mennyiszer fogod még ezt elmondani?
- Amennyiszer kell.
- Ne csináld már ezt! Nem a Te hibád volt!
- De.
- Nem haragszom, fogd már fel!
- Miért hazudsz?
- Ah, na jó... Talán egy icipicit mégis csak orrolok rád.
- Tudtam. És mivel tehetném jóvá?
- Miért akarod jóvá tenni, ami az én hibám volt? Nincs is okom téged hibáztatni. Meg se érdemellek.
- Tudod mi vagy Te? - hajol fülemhez. - Egy hülye liba - suttogja. Ó. hogy az a...!
- Idióta! - támadom le, és lefogom a kezeit. - Hogy mersz velem gúnyolódni?
- Így. De ezt most nem mondtam komolyan. Viszont, amikor veszekedtünk, és a fejedhez vágtam... Azt nem kellett volna, nagyon-nagyon sajnálom - szomorúan csillog bíborvörös tekintete.
- Gomen! - lehajolok, és szenvedélyesen birtokba veszem ajkait. Muszáj éreznie, hogy szeretem. - Nem akarom, hogy ilyen bús szemekkel nézz rám!
- Bocsánat! - mosolyodik el. - Mégis elértem, hogy adj egy csókot - pimaszkodik.
- Gratulálok neked! Ügyes voltál! - fintorgok.
- Lehetetlen egy személyiség vagy. Sosem tudok rajtad kiigazodni.
- Nem is baj, ez a célom - adok neki egy szájra puszit.
- Egyébként ott tartottunk, hogy mivel engesztelhetnélek ki?
- Nem kell kiengesztelned. Csak maradj itt velem.
- Jól van - elengedem csuklóit, mire azonnal átölel velük. - Szeretlek, és mindig itt leszek veled, ígérem! - megszakad a szívem eme szavak hallatán. Csak tudnám, miért ígér olyat, amit nem tud betartani? Miért szeret engem egyszerre két férfi? És miért szeretek én egyszerre két férfit? Nagyon nem jó ez így.
- Figyelj, elmegyek sétálni az erdőbe. Ne gyere utánam.
- De... - aggodalmasan fürkészi arcomat.
- Semmi bajom, ne aggódj! Csak szeretném kiszellőztetni a fejem.
- Nem jössz vissza, igaz?
- Touya... Miért kell neked ennyire átlátnod rajtam? Nem tudom - ez az utolsó szavam, s máris távozok az ablakon át.

Csípős az idő, Zefír susogva játszik a faágakkal. Szerencsére nincsen telihold, így biztosan nem fogok vérszomjas farkasokkal találkozni. Valami fojtogató van a levegőben. Az éjjeli állatok nesze hallatszik minden felől. Tücskök, rókák, nyulak által keltett zajok. Egyfajta zene füleimnek ez a sok apró hang egyszerre. Hirtelen megüti fülem valami, ami nem illik bele ebbe a csengő-bongó játékba. Rögtön arra kapom a fejem. Egy emberi alak rajzolódik ki előttem. Ledermedten állok, és csak nézem Őt. Hihetetlen.
- Meglepődtél, vámpír? - a vámpír szót temérdek gúnnyal ejti ki. Egy vadász? Nem. Az aurája nem emberi. Mi lehet Ő?
- Mi vagy Te? - előrébb lép egy kicsit. A holdfény megvilágítja arcát. Így még hihetetlenebb. Gyönyörű lila íriszei elégedetten csillognak, ugyanolyan színű hajába bele-bele kap a lágy szellő. Hófehér inget visel, egy sötét nadrággal párosítva.
- Vérfarkas - jön a halk, de annál lényegre törőbb válasz.
- Az nem lehet! Akiket eddig láttam, mind szörnyetegek voltak - suttogok.
- Persze, Ők az aljanép. Velük végeztetik a piszkos munkát. Én nemes vagyok.
- Mit akarsz tőlem? - hátrálok egy lépést.
- Ne félj, nem bántalak! Csak meg szerettem volna ismerni azt, akire fáj a főnök foga. Mi olyan különleges benned? Még normális aurát se érzek körülötted - mi ez a fellengzős stílus? Legalább valami normális hangnemet üssön meg, ha velem beszél!
- Persze, hogy nem érzel. Ezért is vagyok kirívó, amíg nem használom az erőm, mindenki egy senkinek hisz - vágok vissza.
- Így már értem.
- Nehéz elhinnem, hogy Te is olyan szörnyeteg vagy.
- Nem vagyok az, jómagam is különleges vagyok. Nem eszem embert, és nem válok teljesen szörnyeteggé teliholdkor.
- Az hogy lehet?
- Na, és az hogy lehet, hogy Te tisztavérű vámpír vagy, mégsem iszol vért?
- Honnan tudsz Te erről?
- Jók az informátoraim.
- Ki a fene vagy Te?
- A nevem Night...
- Nii-san, ideje menni! - vág közbe egy kislány, s elkezdi rángatni a fiú ingét. A semmiből került ide. Biztosan itt volt végig. Hogy-hogy eddig nem vettem észre?
- Etanie, miért bújtál elő? Megmondtam, hogy maradj rejtve!
- De Nii-san! Nem akarom, hogy megbüntessenek minket!
- Rendben van hugi, megyünk. Örültem a találkozásnak, vámpír - fordul utoljára felém, majd mindketten kámforrá válnak. Ez felettébb meglepő fordulat volt. Azt hittem, hogy a vérfarkasok mind őrült, emberevő szörnyetegek. De úgy látszik tévedtem. Vajon kit értett "főnök" alatt? Vajon igazat mondott, és Ő is más, mint a többiek? Vajon honnan tudja, hogy nem iszom vért? Van egy beépített embere a palotában? Van köztünk egy áruló? Vagy Aka szövetkezik vele? Vagy Ők a "barátaink" és megint csak én nem tudok róla? Jaj, már megint ez a sok kérdés. Na, várjunk csak! Még a közelben érzem a fiú auráját! Követni fogom Őket! Hajrá Ayumi!

Nagyon szép ez a hatalmas tölgyfa, de itt elvesztettem a nyomukat! A francba! Ezért rohangáltam én ennyit? Még mindig érzem Őket, de nincsenek nyomok. Lehet, hogy ez valamiféle bejárat?
- Csak tudnám, mi a frászt keres itt egy vámpír? - egy borostyán sárga szemű, ébenfekete szőrű farkassal állok szemben. Ez most egy beszélő farkas, vagy egy véreb?
- Öhm... én...
- Tűnj el innen, amég szépen mondom!
- Nem! Ha már eljöttem idáig, nem fogok meghátrálni!
- Akkor megöllek.
- Ha tudsz - mosolyodom el. Mordul egyet a fekete dög, és már ugrik is.
- Ne! - áll hirtelen közénk valaki, és ellök az útból.
- Night, ebbe Te ne avatkozz bele! Így is miattad van itt ez a... - abbahagyja egy pillanatra. - vérszívó - böki ki végül.
- Nem kellett volna követned minket - fordul felém. - Mindenképpen meg akarsz halni?
- Nem, csak kíváncsi természet vagyok.
- Hogy lehet egy ilyen magas rangú személy ennyire felelőtlen?
- Ezt én is kérdezhetném tőled - szól közbe a sárgaszemű.
- Nem felelőtlen vagyok, csak elegem van abból, hogy én soha nem tudok semmiről! - akadok ki. - Nem érdekel, mit mondotok, én most akkor is utána fogok járni a dolgoknak!
- Oh, gyermekem. Néha áldás a tudatlanság! Inkább maradtál volna nyugton - oktat ki. Ő egy Őr? Vagy valami öreg farkas? - Mivel ilyen elszánt vagy, beengedlek az Elveszett Városba. Ez csak egy bejárat a sok közül. Még mielőtt bemennél, néhány instrukció: ez egy külön város, a vérfarkasok paradicsoma, vigyázz magadra. Ha beengedett Téged valaki, akkor elviekben nem bánthatnak Téged, mert háborút senki nem akar. De gyakorlatban... nos, az más kérdés. Készülj fel, lehet, hogy börtönbe vetnek, vagy megkínoznak, vagy akármi. Az erődet nem fogod tudni használni, odalent senki nem tudja, mi se. Én pedig egy vagyok a sok Őrző közül, a nevem Andariel. Ezt jegyezd meg, mert kérdezni fogják, ki engedett be. Majd a két jómadár vezet az úton. Sok szerencsét!
Andariel a tappancsát egy körbe helyezi a tölgy törzsén. Nagy robaj, füst, majd végül megjelenik egy hatalmas kapu.
- Lépjetek be a Fény Kapujába!

Owari!

Folytatása következik...

Itt egy kép Night-ról:

http://fc02.deviantart.com/fs11/i/2006/217/b/f/Purple_Purple_Anime_by_gerana.jpg