24. Sajnálom

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? És hogy jutottál be ide? - meglepetten szegezem neki a kérdéseimet. Kíváncsian firtatom a jövevény arcát. Mi lesz még ma itt?
- Könnyen, ismerem Andarielt - mosolyodik el.
- És Touya miért nem jött el?
- Amikor megtudta az igazságot, valami megtört benne. Nem volt rá képes, hogy eljöjjön velem. Nem szerette volna látni a szerelmét, nem szeretett volna látni Téged. Nagyon fáj neki, hogy nem lehetsz az Övé.
- Önző... dög... Mindig csak magával törődik... - ugrok Kayuu nyakába. - Legalább Te itt vagy, nekem ez is sokat jelent. Ugye visszaviszel?
- Nem tehetem. Itt kell maradnod. Így is alig bírtam kiharcolni, hogy találkozhassak veled.
- De mégis honnan tudtad, hogy ide kerültem?
- Ugyan már! Végig követtelek, de mivel Te mással voltál elfoglalva, észre sem vettél. Ami valljuk be őszintén egy nagyon nagy hiba.
- Night nagyon rideg, semmi érzelem nincs benne. Nem fogom sokáig bírni!
- Aki kibírta Mirait, az mindent kibír - az ágy felé terelget, és finoman ledönt rá.
- Kayuu?
- Néha majd eljövök hozzád, meglátogatlak. Ennyit engedélyezett a fiú, mit szólsz?
- Értékelem - ölelem át. Szorosan magamhoz vonom, mint aki attól fél, hogy örökre elveszíti. - Csalódtam Muraban.
- Elhiszem, de képzeld magad a helyébe. Ha csak egy kicsit is szereted, meg tudod érteni.
- Persze, hogy megértem. Lehet, hogy én is ezt tettem volna, azonban ez semmin nem változtat - búsulok.
- Ne szomorkodj! Nem szeretlek szomorúnak látni - közelít felém. Meg akar csókolni. Na, azt már nem!
- Most jövök rá, mennyire furcsa az új külsőd - fordítom el a fejem.
- Miért nem engeded?
- Mit?
- Ne add hülyét!
- Van nekem épp elég bajom! Ha engedném, eggyel több lenne...
- Mit árthat egy apró gesztus? Mondjuk egy puszi, vagy egy csók?
- Kay, már megint rá akarsz kényszeríteni valamire, amiről tudod, hogy hiába akarom, akkor is meg fogom bánni?
- Mi az, hogy "már megint"?
- Pontosan tudod, hogy mire gondolok.
- Hihetetlen vagy, ugye tudod?
- Sokan mondták már - húzódnak mosolyra vonásaim.
- Mi az ördögöt keresel ott? Mássz le róla! - dübörög be hirtelen a szobába vérfarkas barátunk. Marha jó.
- Night! - szólok rá. - Csak beszélgettünk - ülök fel, mert közben Kay felállt.
- Nem úgy nézett ki - tér vissza a ridegsége.
- Na, idefigyelj! Egyenlőre nem vagy se a férjem, se a barátom, se senkim! Úgyhogy le lehet szállni a magas lóról, és békén lehet hagyni engem! Nem Te vagy a világ közepe, vérfarkas! - az utolsó szót tömény undorral mondtam ki. Villámokat szórnak a szemeim Night felé, aki megrökönyödve áll. - Tűnj el a szemem elől, szörnyeteg! - teszek rá még egy lapáttal.
- Urusai! - kapja el hirtelen a csuklómat és szabályosan a falhoz vág.
- Ch - szisszenek fel. - Csak nem mérges lettél? Rajta! Ölj meg! Éld ki a dühödet, legalább bebizonyosodik, hogy Te is csak egy alávaló, hitvány korcs vagy!
- Szóval ezt gondolod rólam? - a hangja remeg az elfojtott dühtől.
- Ne fogd vissza a mérgedet! Miért is tennéd? Hiszen még érzéseid sincsenek!
- Kuss! - présel még jobban a falba, ami megreped az ereje alatt. Nem használhatja a különleges erejét, mégis csúnyán el tudna bánni velem. Érzem, hogy meleg vérem lassan csordogálni kezd onnan, ahol kezeim szorítja. - Nem tudsz Te semmit! Nem tudod miken kellett keresztül mennem!
- Azt hiszed, csak Te szenvedtél? Azt hiszed, minden körülötted forog? A húgod tisztel Téged, elmondta, hogy nagyon szeret. Most már azonban nem tudom elhinni, hogy Te is képes vagy szeretni - susogom lemondóan.
- Mondd, mit akarsz még? Megalázni? A földig akarsz alázni? Belém akarsz tiporni? Netán szórakozni akarsz? Tessék, itt vagyok! - néz mélyen a szemembe.
- Szeretném, ha csak egy kicsit is észrevennéd, hogy mások is léteznek rajtad kívül - csendesen beszélek. Eléggé fáj, amit csinál.
- Csak ennyi? - suttog.
- Csak ennyi - még mindig fogva tart a tekintetével. Lassan közelít ajkaimhoz, de az utolsó pillanatban meggondolja magát, és nyakamba temeti arcát. Mi történt vele?
- Sajnálom - gyengül a szorítása, majd végleg elenged. - Gome... nasai... - erőtlenül elkezd a padló felé csúszni, így én is siklok vele. Végül ülő helyzetben végzem, Ő pedig előttem térdel, engem ölelve, bársonyos arcát még mindig nyakamba fúrva.
- Mégis mit?
- Ezt - vonja maga elé vértől szennyezett karomat. - Nem akartalak bántani... Csak...
- Csak...? - enyhe kérdő hangsúllyal ismétlen utolsó szavát.
- Jólesik a közelséged.
- Nem válaszoltál.
- Nem tudom a választ - megborzongok finom leheletének érintésétől.
- Nagy kár. - mit mondhatnék még?
- Sajnálom! - miért nem gyógyulnak a sebeim? Már rég el kellett volna tűnniük.
- A sebeim... Miért...?
- Azért, mert vérfarkas okozta sebek. Kétszer olyan lassan forrnak be, mint gyógyító erő nélkül - szólal meg hirtelen egy idegen hang. Ez kizökkent minket a furcsa helyzetből. Valahogy megtörik a pillanat varázsa. Night hirtelen feláll, és oldalra vágja a fejét. Így nem láthatom az arcát, bizonyára ez volt a cél. Valószínűleg megfelejtkezett Kay jelenlétéről. Úgy dönt, elhagyja a helyiséget.
- Night!? - ne menj el, még nem végeztünk! Egy pillanatra megáll, majd csöppnyi gondolkodás utána mégis elmegy. A francba Kayuu, pedig végre előrébb haladtam vele!
- Elnézést.
- Semmi gond, mindig a legjobbkor tudsz közbeszólni - pillantok rá jelentőségteljesen. Fel kéne kelni, de tényleg nagyon fájnak a sérüléseim.
- Segítsek?
- Úgy ismersz Te engem, mint aki az ilyen kérdésekre igennel válaszol?
- Miért nem mondtad egyszerűen, hogy "nem"?
- Hogy legyen mit kérdezned.
- Kérlek, ne rajtam éld ki a rossz kedvedet!
- Bocsánat.
- Mennem kell, így is túl sokat voltam itt.
- Mikor jössz legközelebb?
- Nem tudom, amikor engedi a kis barátod - bök az ajtó felé.
- Köszönöm, hogy eljöttél. És kérlek, mondd meg Touyanak, hogy csalódtam benne, és hogy lemondtam a kapcsolatunkról.
- Biztos, hogy ezt szeretnéd?
- Száz százalék.
- Rendben, vigyázz magadra! - utoljára rám néz, majd komoran távozik. Miért nehezítitek meg a dolgomat, fiúk? Hm? Valami furcsa. Mi lehet az? Megvan! Megszűnt a fal. Akkor ezek szerint, már kimehetek az utcára? De jó!

Gyönyörű ez a város, úszik a pompában és a fényben. Vajon mindenhol ilyen nagy a gazdagság? Vajon itt is hatalmasak a társadalmi különbségek? Jé, egy bolt! Soha nem látott dolgokat árulnak. Azt se tudom mi micsoda. Ráadásul a farkasok is nagyon gorombán néznek rám. Biztosan nagyon utálnak.
- Elnézést! - véletlenül nekimentem valakinek, nagyon elkalandoztam.
- Nézz már az orrod elé, vámpír!
- Elnézést! - utálom ezt a lekezelő stílust.
- Egyáltalán mit keres itt egy vámpír?
- Én... Öhm...
- Mi van, beszélni se tudsz?
- Sajnálom! - hajtok fejet és eliszkolok. Elegem van a vérfarkasokból! Egy életre!
- Meggondolatlan vagy - ijedten fordulok hátra.
- Tudom, Night.
- Az egy dolog, hogy szabad utat hagytam neked, de azt hittem, van annyi eszed, hogy ne gyere ki - eltűnt a ridegség a hangjából. Örülök neki.
- Mint látod, nincs annyi eszem. Túl becsülsz - irányt váltok, nem akarok vele beszélgetni. Valami megváltozott kettőnk között.
- Mi a baj? - követ.
- Semmi, csak hagyjál békén!
- Ennyire haragszol?
- Mióta érdekel téged, hogy mi van velem? Nem kell álszenteskedned, eddig is megvoltam nélküled - elkezdek rohanni. Egyszerűen nem bírok ránézni. Mi van velem?
- Várj!
- Hagyjál! - ki vagyok merülve. Ennyire súlyosak lennének a sebeim? Én ezt nem értem.
- Gyenge vagy - ha nem kap el, simán összesek. Elhagyott az erőm.
- Ne! Hagyjál! - próbálok még mindig ellenkezni, mondanom se kell, kevés sikerrel.
- Nem álszentségből követtelek, ne hidd ezt, kérlek.
- Fáj - nyögöm összeszorított szemekkel.
- Tudom. Sajnos, mivel vámpír vagy, nagyon komoly a dolog. Sajnálom. Figyelj ide, tudok enyhíteni rajta, ha hagyod. Viszont ahhoz bíznod kell bennem. Meg tudod tenni?
- Lehetetlent kérsz. Nem felejtem el egy csapásra a viselkedésedet - görcsösen kapaszkodok belé, mintha a közelsége jót tenne. Night felkap és pár pillanattal később már egy szobában vagyunk. - Hol...? Mi...?
- Próbáld meg!
- Nem... - próbálom!
- Bízz bennem! - érzem, hogy lefektet valahová, majd fölém magasodik.
- Nem... - bízom benned! Nem tudom miért, de bízom.
- Ne félj!
- Félek... - hirtelen lilás fény árasztja el a szobát. Vagy csak képzelődöm? Összeszorítom szemeimet. Lassan, de biztosan csillapodik az elviselhetetlen fájdalom. Nem múlt el teljesen, de sokat enyhült. Jobban érzem magam. Pilláim lassan felemelkednek. Bár ne tették volna! Night ugyanúgy néz ki, mint amikor az erdőben az erejét használta. Bevallom, kicsit ijesztő így.
- Hogy voltál képes használni...?
- Nehezen, de megy. Egyedül a gyógyító erőmet tudom itt előhívni, nem könnyű, de mindig sikerül.
- Miért pazarolod rám az energiádat?
- Nem pazarlás.
- Baka... - annyira furcsa, de vonzó a személyisége. Ráadásul a félig kigombolt ingen is megakad a szemem. Szégyellem, de vágyom rá.
- Lehet, hogy kétszínűnek fogsz gondolni, de nem nagyon szoktam így viselkedni. Előre figyelmeztetlek, hogy foglak még bántani eleget az életben. Sajnálom, de ilyen vagyok.
- Ha neked ez így jó - engedem el.
- Nekem jó - komorul el. Gondolom nem ezt a reakciót várta. - Most el kell intéznem valamit. Maradj csak itt nyugodtan, de ne nyúlj semmihez! - kezd megint lekezelő lenni. Lefogadom, hogy az anyja se tudna rajta kiigazodni!
- Jó - morgok. - Itt vagy még?
- Cöhh, hálátlan! - viharzik ki a szobából. Nem is fogom neked megköszönni! Ez a legkevesebb amit megtehettél a történtek után! Tuskó!

Owari!

Folytatása következik...