27. Kelletlen küzdelem

- Csak nem parázol?
- Ugyan, én?! Nem adok mások véleményére. Ha nem tetszek a fafejeknek, az sem érdekel. Max megölnek, vagy száműznek, vagy mit tudom én. Tudod mit? Nem is érdekel.
- Elbűvölő vagy, biztos tetszeni fogsz nekik - búgja a fülembe. Idegesítő ez a hirtelen személyiségváltás.
- Ha Te mondod... - nézek rá furcsán.
- Itt is vagyunk! - egy hatalmas nagy faajtó egy hatalmas nagy épületben, ami tele van cicomázva mindennel. Nekem valahogy nem jön be ez a stílus. - Menj be!
- Te nem jössz?
- Nem.
- Miért?
- Mert... - hatásszünet. Mintha azt latolgatná, elmondja-e. - Nem és kész.
- Márpedig én nélküled nem megyek be.
- Jaj, ne csináld már ezt!
- Te ne csináld ezt! - muszáj mindig felhúznia? - Szóval mi bajod van?
- A Tanács feje a "nevelőapám". De valahogy nem jövünk ki jól, mint ahogy azt az eddigiekből sejthetted.
- Nehogy már ezért ne akarj bejönni! Mi vagy Te, kisgyerek? Állj ki az "apád" elé, és mutasd meg ki vagy! - ütök bele a vállába játékosan.
- Hah... - sóhajt. - Rendben - adja meg magát. Lassan kinyílik a pompás szerkezet, így beléphetünk a terembe. Woow! Ez nem semmi. Mindenről azonnal lesüt a gazdagság és a fényűzés. Összesen tíz nagyobb szék van elhelyezve egy tárgyalóasztal körül, a többi hely jelentéktelennek tűnik ezek mellett. Bizonyára a tíz fejes az úr, a többi személy meg csak úgy van.
- Üdvözlöm kisasszony! Elbűvölően szép ebben a ruhában. - lép elénk egy fekete, vállig érő hajjal rendelkező, vörös szemmel megáldott vérfarkas. Miért vörös a szeme? Ez olyan furcsa. Night lesütött szemekkel áll. Akkor Ő lenne "apuci"? - Üdvözöllek fiam.
- Üdvözlöm apám... - sziszegi, majd kelletlenül meghajol. Én csak egy bólintással jelzem, hogy tudomásul vettem a köszöntést. Kicsit merész dolog, de legalább így tudni fogja, hogy velem nem lehet packázni.
- Nocsak, hallgatagnak tűnik, Ayumi kisasszony.
- Hogy én? Mégis mit vár tőlem, uram? Nem adom magam olyan könnyen - határozottan beszélek, mégsem emelem fel a hangom.
- Üljön le ide, kérem - villannak meg szemei, majd egy vörös szófához vezet. A nagy uraknak ez mániájuk? Touyanak és Kaynak is volt vörös kanapéja.
- Máris - mosolyodom el. Night engedelmesen mellém telepedik, míg az úr előttünk foglal helyet. - És hol van a többi Tanács Tag? - ahogy ezt kimondom, azonnal bemasírozik a terembe még kilenc dög.
- Itt.
- Megkérdezhetem a becses nevét, uram? Ön már tudja az enyémet, de én még nem tudom az Önét.
- Kaname. Állok rendelkezésére.
- Hogyne. Szóval Kaname uram, miért szeretett volna Ön ilyen sürgősen látni? Nincs bennem semmi érdekes.
- Tévedés, maga nagyon is érdekes. Csak tudja, biztosnak kell lennünk benne, hogy tényleg Ön a Kiválasztott. Vajon tényleg Ön a megfelelő társ Nightnak?
- Ezt hogy érti? - nézek a szemébe. Elszánt vagyok.
- Alá kell Önt vetni egy próbának.
- Állok elébe. Miféle megmérettetés méltó erre a célra?
- Hogy miféle? Meg kell küzdened a fiammal. Ha öt kerek percig nem veszted el az eszméleted, elhiszem, hogy Te vagy a Kiválasztott - gúnyos mosolyra húzódik a szája. Ezt nem hiszem el. Én nem akarok vele harcolni. Nagyon nem. Segélykérően társamra pillantok, aki bólintással jelzi, hogy egyezzek bele. De miért?
- Rendben - morgom. Felpattanok és dühösen kivágtatok a teremből. Tudom, hogy ez nem igazán méltó viselkedés, de már nem érdekel. Elegem van! Egyenesen berontok a szobámba. Hátamat a hideg falnak vetem, meg kell nyugodnom. Csak azt nem értem, miért kavar fel ennyire? Mi van velem?
- Ayumi, jól vagy?
- Ne! Ne gyere be! Hagyj egyedül egy kicsit!
- Nem - lép hozzám. Lágyan végigsimít arcomon. - Ne aggódj, ez csak egy harc. Vigyázok rád.
- De nem akarlak bántani! És azt sem akarom, hogy Te bánts! - fordítom el a fejem.
- Ne így fogd fel. Ha ezen túl vagyunk, minden szakadék bezárul köztünk - kedvesen néz rám.
- Az nem olyan biztos.
- Nyugodj meg, és minden rendben lesz - lágy puszit hint ajkaimra. Rápillantok, majd viszonzom tettét. Hirtelen átölelem. Nem eresztem, nem akarom Őt is elveszteni. Végre jóban vagyunk erre most meg harcoljak vele. Ilyen nincs!
- Miért vagy ilyen kedves? Te nem...
- De. Kihozod belőlem a valódi énemet, amit eddig csak Etanie ismert. Hihetetlen, hogy milyen hatással vagy rám. Erre még sose senki nem volt képes. Pedig hidd el, szebbnél szebb nők próbálkoztak vele. Talán épp az volt a baj, hogy futottak utánam. Te pedig egy igazi kihívás voltál.
- Kihívás? Ennek örülök. Szeszélyes a természetem, így nem könnyű engem meghódítani.
- Vettem észre.
- Tudod, ha nem lennék neked ígérve, akkor soha nem találkoztunk volna, és soha nem kedveltél volna meg. Igazából Te is ellenezted egy kicsit a dolgot, csak próbáltad nem mutatni. Azt akartad elhitetni velem, hogy akarsz engem, mert ez a kötelességed. Ez most már nem így van. Ugye?
- Nem csak kedvellek Téged. Én...
- Ki ne mondd! - hallgattatom el egy finom csókkal. - Bármit is akartál, korai még.
- Rendben - ingatja fejét. - Ha neked így jó.
- Nekem jó.
- Mennünk kell. Kaname most azonnal látni akarja, hogy megfelelsz-e az elvárásainak. Ráadásul most szinte senki nincs kint, így nyugodtan küzdhetünk az erdőben.
- Nagyszerű... - morgok.
- Csukd be a szemed.
- Miért is?
- Odaviszlek. Majd egyszer elmagyarázom, hogyan kell, de most kérlek, tedd, amit mondok.
- Legyen - hunyom le pilláim. Szédítő érzés következik, majd megérzem orromban a fák illatát és Zefír lágy simogatását. Felnézek. Körülöttünk a Tanács vérebei ólálkodnak, no meg Kaname. Marha jó.
- Adj bele mindent, rendben?
- Megpróbálok minden tőlem telhetőt - nyelek egyet. Rossz előérzetem van. Ki kéne dolgoznom valami stratégiát. Gyors vagyok, nagyon gyors, erre építhetek. De sajnos Night sokkal erősebb, mint én. Szerintem a nevelőapja is nagyon jól tudja, hogy esélyem sincs. Ez így nem éri.
- Min töröd a buksidat ennyire?
- Szerinted min? Rajtad.
- Ugyan már, vedd lazán! Én bízom benne, hogy vagy annyira erős és ügyes, mint amennyire kell.
- Te egyáltalán nem aggódsz?
- De, érted aggódom. Ha az életed múlna rajta, megérteném a viselkedésed. De úgyis hagynálak nyerni.
- De hát az múlik rajta! Ha nem sikerül teljesítenem a próbát, elküldenek, vagy megölnek, és többet nem láthatlak... Márpedig az életem most itt van... - fordulok el.
- Édes, kicsit beleélted magad a dolgokba, nem? - válaszol gúnyosan.
- Persze - lobban fel körülöttem az erő. Na, most mérges lettem. - Kezdhetjük, édes?
- Látod, csak egy kis löket, és máris beindulsz. Kíváncsi leszek, vajon olyan jól harcolsz-e, mint ahogy csókolsz - mosolyodik el. Mi ez a váltás megint? Miért csinálja ezt velem? Abban leli örömét, ha én szenvedek?
- Utállak - szemeim vérvörös színben kezdenek izzani. Érzem, ez most más, mint az eddigi erő. Ezt most a düh szabadította fel, nem az akaratom. Lassan felé pillantok, majd Kaname-ra, aki egy kézmozdulattal jelzi, hogy mehet a menet. Night nem teketóriázik sokat, azonnal nekem esik. Köszi, rendes vagy!
- Az istenért, mutasd már meg mit tudsz, kislány! - rivall rám a roham közbe. Biztos idegesíti, hogy gyors vagyok, és simán kitérek előle.
- Gyenge próbálkozások ezek, ne várd el, hogy erre bármit is lépjek, édes! - vágni lehet köztünk a feszültséget.
- Rendben, Te akartad! - megcsillan a szeme, nagyon ravasz. - Nehogy azt hidd, hogy Te vagy a gyorsabb! Tudod, én is pont annyira vagyok erős, mint Te. Minden téren. Szóval ne gondolod, hogy esélyed sincs! És most bekeményítek, picinyem! - még csak két perc telt el, de ha így folytatja, nyerni fogok. Még három hosszú perc és vége van! Már nem is bánom ezt a harcot, legalább kiadok magamból mindent. És valóban, már simán utolér. Remek! Hirtelen megállok, pár ezred másodperc alatt összegyűjtöm, majd a kezembe összpontosítom az energiát.
- Ezt neked! - eltaláltam. Vagy húsz fát letarolt, mire sikerült megállítania a lökést.
- Tudsz Te, ha akarsz! - áll fel. Néhány karcolással megúszta. Ilyen nincs! - De én jobb vagyok! - hirtelen villanás és máris ugyanúgy végzem, mint Ő. Au!
- Kapd be! - fele energiám pajzsra, a másik felét pedig támadásba fektetem. Jó lesz ez így!
- Vedd elő! - felém lő valamit, de simán megállítom. - Nocsak. Mi az? Pajzs? Gyorsan át fogom törni.
- Lehet próbálkozni! - sziszegem. Még egy perc és véget ér a szenvedésed! Te tuskó!
- Most véged, túlságosan alábecsülsz engem! - támad le hirtelen. Ez tényleg fájt. Időm se volt védekezni, ráadásul felsértette hasamon a bőrt. Ha ez is úgy fog fájni, mint a kezem, megőrülök.
- Au... Lehet, hogy igazad van... - tápászkodok fel, s letörlöm szám széléről a kibuggyanó vércseppet. - ... De nem adom fel! Sosem adom fel! - már nem kell sokat kibírnom. Egyenesen nekirontok, nem is gondolkozom, mielőtt cselekszek.
- Nyertem - szól, és kíméletlenül a földbe vág az erejével. Valami síp szerű hangot hallok, letelt volna az öt perc? Akkor mindent elbuktam. És fáj mindenem. Hogy bírtam legyőzni Mirait, ha valójában ilyen gyenge vagyok? Egy szánalmas, megtört nő.
- Jól vagy? - térdel le mellém Night.
- Mit érdekel az Téged...? Ah... - inkább nem is próbálok meg felkelni.
- Tudod, csak azért mondtam azokat a dolgokat, hogy ne fájjon neked a velem való harc... Nem akartam így elbánni veled, de nem hagytál más választást... Némi kívánnivalót hagy maga után a harci tudományod... Itt nem elég az erő... Kérlek, ne haragudj... - teszi kezeit a hasamon tátongó seb fölé. - Enyhítek rajta.
- Night? - kapom el erőtlenül a csuklóját.
- Csak jobb lesz neked, hisz tudod.
- Nem az... Csak... Nem akarlak elveszíteni... - ölelem át. Valahogy érzem, hogy igazat mondd.
- Nem fogsz, hiszen szeretlek Téged Ayumi, még ha nem is tudod beismerni magadnak, és nem vagy képes elismerni, akkor is így van.
- Ne... Ne mondd ezt... Kérlek...
- De Ayumi, igenis mondom! - csattan fel. - Szeretlek.
- Night... - sóhajtom, majd lehunyom szemeim.
- Ayumi! Ayumi! Fel ne merd adni, hallod?! Bocsáss meg! - hallom kétségbeesett hangját. Ez az utolsó emlékem, mielőtt végleg eszméletemet vesztem.

Owari!

Folytatása következik...