28. Zuhanás

"Itt állok. De hol is van az az itt? Körülnézek. A távolban mindent fehér hó fed. Minden olyan tisztának, mennyeinek tűnik. Zefír ismét lágyan játszik tincseimmel. Mindig csak játszik velük... Magam elé pillantok.

Vér.

Körülöttem a finom havat vörös vér szennyezi. Mi történt itt? Érzem a vér megbabonázó illatát, érzem a késztetést. Nem! Én nem iszom vért! Márpedig érzem a számban az ízét. Ez hogy lehet? Valakit meggyilkoltak? Én lennék a gyilkos? Még a Hold is vörös színbe öltözött. Úgy döntök, ideje menni. Szépen lassan megteszek egy lépést. Majd még egyet. És még egyet, amíg sétálássá nem fejlődik a mozgásom. Valami nagyon nincs rendben. Veszélyt érzek, hatalmas veszélyt. Egyáltalán hogy kerültem én ide? Mintha már jártam volna itt párszor. Hirtelen ledermedek, valami mozgást hallok a hátam mögül. Léptek ijesztő zaja.

Félek...

Óvatosan megfordulok. Egy csoport vicsorgó vámpír. Ezek a legalantasabb szintű fajzatok. Mit tegyek? Hirtelen hihetetlen dolog történik. Egytől-egyig mindegyik térdre borul előttem.
- Igyál belőlünk... Úrnő... - suttogja az egyik vérben forgó szemekkel. Undorító! Viszont tényleg szomjas vagyok. Félek, de nem tőlük, hanem magamtól. Hogy válhattam ilyen szörnyeteggé? Miért tért vissza a vérszomjam? Mi lett belőlem? Nem értek már semmit.
- Ayumi, választanod kéne. Ők vagy én? - szólal meg egy szomorúan csengő hang mellettem.
- Természetesen Téged választalak. De egy valamit mondj meg: én voltam? - pedig nagyon csábító az a sok magát felajánló dög. Vágyom a finom vérükre.
- Nem lesz könnyű utad. Mellesleg, igen. Kényszerítettek rá. Ha velem jössz véget ér a szenvedésed. Csak add a kezed! - mosolyog, és felém nyújtja jobbját. Melegség árad belőle. Kislányos félénkséggel csúsztatom balomat puha ujjai közé."

Felriadok.

Fehér falakat és drága vérfarkasomat látom. Jól kiütött.
- Örülök, hogy nem maradtál abban a mocskos világban, az álmodban.
- Te hoztál vissza...? - inkább hatott kijelentésnek, sem mint kérdésnek.
- Kicsit mélypontra süllyedtél, és nem tudtunk felkelteni. Így gondoltam, majd én megkeresem a probléma forrását.
- Night... megint szomjazom... Nem akarom... Úgy volt, hogy örökre vége... - szép lassan legördül egy kövér könnycsepp arcom vonalán.
- Nyugodj meg. Ez eleve el volt rendelve. Ha megízleled a vérem, minden rendbe jön - törli le lágyan azt a buja cseppet.
- Nem fogok belőled inni! - csattanok fel.
- Muszáj! Véget akarsz vetni a szenvedésednek, nem de? Mellesleg a véremnek nagy ereje van, a sebeid is begyógyulnának. Fognak még fájni ugyan, de már nem annyira. És még némi erőt is kapsz tőlem.
- Nem! - érzem, hogy elönt az ismerős, de ocsmány érzés. Biztos vagyok benne, hogy tengerkék íriszeim már vérvörösen világítanak.
- Ne ellenkezz. Nem érzed? Csak én kellek, más vére nem is izgatja az érzékeidet.
- Ne csináld már ezt! Hiszen senkid nem vagyok! Miért ajánlod fel magad?
- Ayumi... - sóhajt. - Miért nem bírod elfogadni? Tudom, hogy emlékszel azokra, amiket mondtam.
- Félek...
- Nem kell - veti át rajtam a lábát, és fölém térdel. Közel hajol hozzám, majd finoman megcsókol. Kedves gesztus tőle, jól is esik, de ezzel csak növeli a piros lötty utáni sóvárgásom. - Kérlek, tedd meg! Nem szeretném, ha rosszabbra fordulna az állapotod.
- Ezt hogy érted? - nyögöm. Erősem markolom a takarót, egyrészt azért, mert fájnak a sérüléseim, másrészt meg vissza kell valahogy fognom magam.
- Ha nem iszol, meghalsz - közli nemes egyszerűséggel. - Márpedig nem szeretnélek elveszíteni... Ahogy Te sem engem, igaz?
- Gomenasai... - sütöm le szemeim. Óvatosan nyakához hajolok, felsértem a finom bőrt. Undorral az arcomon kortyolom a számomra jó ízű lét. Remélem, ezután tényleg örökre elmúlik a szomjam. Lassan eltávolodok tőle. Valóban gyógyultak valamennyit a sebeim. Lassan letörlöm szám széléről a vért. Bűnbánóan Nightra tekintek, lágyan a két kis fognyomhoz nyúlok, s végig simítok rajtuk.
- Gomenasai - ismétlem. Sosem akartam neki fájdalmat okozni, mégis megtettem.
- Ugyan már, semmi baj. Hiszen tudod, hogy sze... - elhallgat, inkább nem mondja ki, mert tudja, hogy úgyse válaszolok rá. Sajnálom. - Hiszen tudod hogy érzek irántad.
- Én is - mosolygok rá. Remélem, megérti, mire gondolok.
- Köszönöm, de tudok várni.
- Rendben, Te tudod. De végül is édes mindegy. Mi lesz a sorsom? Száműznek? Vagy megölnek?
- Már miért tennék? Hiszen megfeleltél.
- Komolyan mondod? - ölelem át nagy örömömben. Ilyen nincs! - Hiszen nem is teljesítettem, amit kellett volna.
- Igazából nem azon múlt. "Apámnak" megtetszettél, mellesleg meg nagyon jól tudja, hogy tényleg Te vagy a Kiválasztott. Csak kicsit hozzá akart szoktatni az itteni szabályokhoz, meg akarta mutatni, itt hogy mennek a dolgok.
- Így már értem. Mikorra tűzte ki az esküvő időpontját? - kérdezem. Keserű gúny fedezhető fel hangomban.
- Azt mondta, akkor házasodunk meg, amikor akarunk. Sőt, nem is kell elvennem Téged, elég, ha eljegyezlek.
- Nem néztem volna ki ezt Kaname-ból.
- Én se.
- Meddig maradsz itt velem?
- Ameddig szeretnéd.
- Még meg kell szoknom az új, kedvesebb énedet - sóhajtok.
- Talán nem tetszik?
- Nem erről van szó... Igaza volt Etanie-nak veled kapcsolatban. Örülök, hogy megnyíltál előttem.
- Értem - most mi baja van? Olyan szűkszavú. Megint...
- Baj van? - mered rá aggodalmasan.
- Nincs - hazudik.
- Nem úgy néz ki...
- Figyelj ide... - hajol fülemhez. - Nincs semmi bajom, csak...
- Csak...?
- Alig bírom ki, hogy rád ne vessem magam - susogja. - De nem számít, mint mondtam, tudok várni.
- Baka... - teljesen magamhoz húzom. Veszek egy nagy levegőt, és kimondom. - Tedd, amit szeretnél.
- Nem. Nem fogok semmit csinálni, mert tudom, hogy nem élveznéd eléggé.
- Nem lehet rajtad kiigazodni - mosolyodom el. Szinte már remegek a karjaiban, annyira megbabonázott. Hirtelen kopogtatás töri meg a békés csendet.
- Itt van Kayuu, értesítettem a történtekről, és úgy döntött, ideje újra meglátogatnia Téged. Most megyek, használjátok ki az időtöket - gyorsan feláll, majd az ajtó felé veszi az irányt.
- Várj! - megtorpan egy pillanatra. - Arigatou!
- Igazán nincs mit - halk válasza után távozik a szobából. Helyette Kay lép be. Sietősen lehuppan mellém. Pá pillanat fürkészés után végre megszólal.
- Jól vagy?
- Már igen. Örülök, hogy eljöttél.
- Nagyon aggódtam érted - nyom egy puszit a homlokomra. Olyan édes!
- Azt látom. Nyugi, már rendben vagyok.
- És ittál...? - kérdezi félénken. Nem hiába, tudja, hogy mérges vagyok rá.
- Igen. Csak azt nem értem, miért hazudsz nekem mindig?
- Azért, hogy megvédjelek. Nem szeretném, ha bármi bajod esne.
- Reita, Te még mindig szeretsz? - kérdezek rá. Lehet, hogy kicsit szívtelennek tűnök most, de muszáj.
- Nem a Reita énem szeret Téged, miért nem szólítasz hát most a nevemen?
- Pont ezért. Nekem is elég nehéz elhiheted, de neked nehezebb, tudom. Viszont így elkerülöm azt, hogy érzelmileg barátságnál jobban kötődjek hozzád. Megértesz?
- Igen.
- Kayuu, én is nagyon szeretlek, de csak, mint barátot. Nagyon értékelem, hogy még mindig velem vagy, valószínűleg ha Te nem lennél, már rég összetörtem volna. Sokat köszönhetek neked - sütöm le pilláim.
- Ne legyél szomorú miattam! - kétségbeesetten "ugrik" rám.
- Nem vagyok, de ne szoríts ennyire, mert megfojtasz, Te idióta! - mérgelődök.
- Bocsi.
- Régóta foglalkoztat már egy kérdés. A többiek a palotában már tudják, hogy ki vagy, igaz?
- Hai. Mikor Téged lelepleztünk, akkor mát tudták.
- Sejtettem.
- És Te hogy állsz Nighttal? Sikerült kicsit jobban összemelegednetek?
- Ez egy jó kérdés. Úgy érzem, jól megleszünk, ha már ez a sorsunk. Ő kimondta, hogy szeret, de én egyelőre képtelen vagyok rá.
- De Te is érzel valamit iránta, nem?
- Persze. Csak még szavakba önteni nem tudom, és nem is merem.
- Aha, mondjuk érthető. Sokat csalódtál már. Bennem is csalódtál, pedig sose akartam neked fájdalmat okozni.
- Nem érdekes, régen volt az már. Már túlléptem rajtad.
- Értem.
- Jaj, nem akartalak megbántani! Ne nézz ilyen bús szemekkel! - nevetem el magam.
- Kérhetnék tőled valamit, mielőtt elmegyek? Esküszöm, soha többet nem kérlek meg rá - vált komoly hangnemre.
- Az attól függ.
- Kérlek, hagy csókoljalak meg még egyszer utoljára. Kérlek... - leheli lágyan a nyakamba. Csiklandós ez az érzés. Miért kér tőlem ilyesmit?
- Nagyon önző vagy, ugye tudod?
- Tudom. De ez nekem nagyon fontos. Ha a barátod vagyok, tedd meg - piff, ez övön aluli volt.
- Ez nem volt szép tőled - kék íriszeibe nézek, s finoman övéihez érintem ajkaim. Ő is átérzi a pillanat jelentőségét, így finoman viszonozza. Lassan elerednek a könnyeim. Nem jó ez a helyzet egyikünknek se.
- Sajnálom - szakítja el magát tőlem.
- Megkaptad, amit akartál, most menj, nehogy kitiltsanak innen, és ne jöhess többet. Azt nem szeretném.
- Tudom, hogy nem volt jogom hozzá, de...
- Önző vagy - fejezem be. - Mellesleg nem érdekes. Vigyázz magadra!
- Kérlek, ne haragudj!
- Menj már! - lököm el magamtól. - Kérlek, menj már!
- Rendben - sóhajt bűnbánóan. Nem mondd semmi többet, inkább kivágtat az ajtón. Nagyon jól tudom, hogy mennyire szeret, és hogy ez csak egy próbálkozás volt a visszaszerzésemre. De sose fog neki sikerülni. Én is hibás vagyok, mert belementem. Pedig csak azt szerettem volna, hogy jól legyen. És mégis elküldtem Őt. Nagyon rossz ember vagyok, még a barátaimnak se tudok örömet okozni. Szegény Night is hogy teper, és mégsem tudom neki megadni, amit szeretne. Még nem. Úgy érzem, újabb válság közepébe csöppentem. Valaminek történnie kell, hogy kikecmereghessek. Meg kéne találnom a helyes utat. Vajon lehetséges ez egyáltalán?

Owari!

Folyatása következik...

Háttérkép:
http://www.kepfeltoltes.hu/090102/Purple_Purple_Anime_by_gerana__jj_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Kisebb kép:
http://www.kepfeltoltes.hu/090102/___Sky_High____by_Sakurah__j_www.kepfeltoltes.hu_.jpg