|
35.Otthon, édes otthon...
35. Otthon, édes otthon...
- Kaname nem enged minket a felszínre - párom tér be a szobámba a rossz hírrel. Pontosan erre számítottam.
- Remek, akkor most megszökünk! Így sokkal izgalmasabb lesz - nyalom meg ajkaim. Végre egy kis akció!
- Komolyan ezt akarod?
- Naná! Gyere! - rántom magammal. - Most azonnal elmegyünk innen!
- Ne... Állj... Héj... Engedj már el! - mérgelődik.
- Nem tudsz eltántorítani a tervemtől - nézek mélyen lila íriszeibe.
- Tudok egyedül is menni - morog, de készségesen követ. Ezt már szeretem!
- Én is jövök - fordul elénk hirtelen a folyosóról egy ismerős alak.
- Shun, ugyan már! Nekünk semmi szükségünk rád! - egy percet se bír ki nélkülem, vagy mi a fene?
- Dehogy nincs. A fegyveremmel könnyen el tudom intézni az őröket - nem is rossz érv.
- Hah, na jó, jöhetsz Te is... - sóhajtom lemondóan.
- Ez csak természetes. Nem kérdés volt, hanem kijelentés.
- Arrogáns vadász! - bököm oda, és tovább indulok. Most már két társam van. Eggyel több akadályozó tényező. Mindegy, majd csak lesz valahogy.
*
Kitartóan rohanunk a sűrű erdőn keresztül. Ha jól saccolom, több mint százan eredtek a nyomunkba. Ez kicsit se fair. A nagyobb gondot azonban az jelenti, hogy a közelben érzem az ikreket.
- Yoru, ugye fel vagy készülve a harcra? - tudakolom a nyilvánvalót.
- Természetesen - mosolyodik el. Helyes!
- Shun? - fordulok a zöld szemű felé.
- Állok szolgálatára, hölgyem.
- Rendben. Köszönöm nektek a támogatást.
- Semmiség! - jelentik ki egyszerre. Hirtelen milyen nagy lett köztük az egyet értés.
- Ugye nem gondoltátok, hogy szó nélkül elengedünk benneteket? - hallok meg két gúnyos hangot. Már csak ez hiányzott. Nanao és Nomiya.
- Álljatok el az utunkból! - förmedek rájuk erélyesen.
- Cseppet sem féltek tőlünk?
- Nem. És most félre! - szabadjára engedem elfojtott erőm egy részét. Hátha meghátrálnak. Mondjuk, nem valószínű, de egy próbát megér!
- Nos, tudd meg, bennünk egy icipici félelem sincs, de annál több merszünk van! - sejtettem.
- Takumi ikrek, azonnal fejezzétek be! - parancsol rájuk vérfarkasom. - Botrányt akartok? Meg akartok halni? - suttogja gúnyosan.
- Mi lenne, ha mi is veletek tarthatnánk? Megesküszünk, hogy akkor nem árulunk be titeket a főnőknek - meresztenek ártatlan szemeket. Ez már fáj.
- Nem - jelenti ki Yoru határozottan. Mióta ítélkezel Te az én dolgaim felett? Ez nagy hiba volt.
- De! - csillannak fel szemeim. - Gyertek csak velünk!
- Ayumi, Te meg vagy húzatva? Ezek itt a Takumi ikrek! Tudod, emlékszel rájuk nem? Ezek csak galibát fognak okozni!
- Nem érdekes, annál izgalmasabb lesz az egész - húzódnak mosolyra ajkaim.
- Te megőrültél - mered rám megrökönyödve.
- Ó, nem, kedves! Egyszerűen csak próbálom megfelelően mozgatni a sakkfiguráimat.
- Naiv kislány! Azt hiszed, Te irányítasz? - szólal meg a fiú.
- Nem hiszem, tudom! - vágok vissza határozottan. - Akkor indulhatnánk? Ha tovább maradunk, ennyi erővel tálcán is tálalhatjuk magunkat.
- Menjünk... - sóhajt Yoru. Azt hiszem, egy kissé megleptem ezzel a lépésemmel, de se baj, ez volt a célom. Mindent összekuszálni, hogy véletlenül se legyen unalmas életem. Szeretem a veszélyt, a kalandokat, ráadásul eddig minden a terveim szerint alakul.
Hamar elérjük a helyet, ahol anno földet értünk. Régi „szép” idők... Ismét megjelenik előttünk egy fekete, sárga szemű farkas.
- Emlékszel a nevemre? - szól hozzám.
- Persze, Andariel - mosolyodom el. Hiszen hallgattam bölcs tanácsára, és megjegyeztem.
- Mehettek... - sóhajt, és megnyitja az átjárót.
- Nem fognak ezért téged megölni?
- Ugyan! Őrző vagyok. Mellesleg meg azt mondom, nem tudtam, hogy üldöznek titeket.
- Nincs kedved neked is velem tartani?
- Ayumi! Nincs szükségünk még egy öreg farkasra is! Csak hátráltatna minket! - lobban fel a párom.
- Yoru, tudod jól, hogy az öregség nem jelent semmit - feleli nyugodtan az Őrző. - Neked kislány, köszönöm az ajánlatot, de inkább itt maradnék. Szeretem ezt a helyet - mereng el.
- Nincs mit. Akkor mi távoznánk is, ha nem gond. Vigyázzon magára! - nézek rá kedvesen, majd belépünk a Fény Kapujába. Most valami lebegés szerű érzés kerít hatalmába, majd egyszer csak az erdőben találom magam, a Nagy Tölgynél. Te jó ég! Ez itt az otthonom... Végre! Társaimra pillantok, és elkezdem a palota felé vezetni őket. Kíváncsi leszek a fogadtatásra. Inkább nem számítok semmi jóra. Van egy olyan érzésem, hogy Touya ki lesz akadva. Lassan elérjük a birtokot, majd a hatalmas épületet is. Nagy levegőt veszek, felkészülök a nagy belépőre. Kitárom a hatalmas fa ajtót, és belépek régi otthonomba. Mondanom se kell, minden kedves vámpír társam megrökönyödve mered rám. Nem marad el a tisztavérűek köszöntője sem. Mura azonnal megfog, és a falhoz szegez.
- Még van képed visszajönni ide? - sziszegi dühösen. Most mit van úgy oda?
- Én is örülök, hogy látlak - húzódnak gúnyos mosolyra ajkaim. - Mellesleg nem tudom, ki volt az, aki magamra hagyott a bajban - váltok rideg hangnemre. - Volnál szíves elengedni? Rangban és erőlétben is feletted állok. Ha nem eresztesz el azonnal, még a végén bántódásod esik.
- Ühm - morog, és kelletlenül ellép tőlem. Szúrós tekintettel végigpásztázom a terepet, mire mindenki meghajol előttem. Ezt már szeretem!
- Hol van Kayuu?
- Ő most épp házon kívül tartózkodik.
- Miért ment el?
- Dolga akadt.
- Touya, örülnék neki, ha egyenes válaszokat adnál.
- Én sem tudom, valami feladatott kapott. Csak annyit mondott, hogy estére visszaér, hogy üdvözölhessen téged.
- Hah, lefogadom, hogy ti voltatok az informátorai - fordulok az ikrek felé.
- Nem volt nehéz kitalálni - felelik egyszerre. - Valójában már kiskorunk óta ismerjük Gint, nagyon jóban vagyunk vele. Kérte, hogy játsszuk el a gonosz ikerpárt, mert így mindenki retteg tőlünk, senki ne jár a nyomunkban, és jó informátorok tudunk lenni. De azt leszögezzük, soha semmi olyat nem mondtunk el neki, ami végzetes lenne a vérfarkasokra nézve.
- Mit kaptatok ti ezért cserébe?
- Tanított minket, segített felfedezni az erőnk lehetőségeit. Eleinte még magunk se tudtuk kordában tartani, nem ismertük a határainkat. De Ő kiokított minket mindenről. Sokat köszönhetünk neki.
- Nagyon jól játsszátok a szerepeteket, meg kel hagyni - hát, azért nem egészen hiszem el, amit mondanak. - Hihetetlen. Pedig azt hittem, ha titeket elhozlak, még jobban összegabalyodnak a dolgok.
- Tévedtél - mosolyognak leplezetlenül. - Pont ez volt a cél. Még téged is át tudtunk vágni, ahogy Kanamet és Yorut is.
- Dicséretes - nézek rájuk elismerően.
- Nem semmi - hümmög párom. - De én akkor is le tudlak titeket győzni.
- Ez nem vitás. Te túl jó vagy.
- Örülök, hogy ilyen jól elcsevegtek, de nekem beszélni valóm van a kisasszonnyal! - csattan fel Mura.
- Elnézést... Megkérhetnék valakit, hogy kísérje a vendégeimet külön szobákba? - pillantok alattvalóimra.
- Majd én megmutatom nekik a lakhelyüket - lép ki a tömegből Aka.
- Pont Te? Mondd, mi van veled?
- Hiszen a mi kis hercegnőnkért mindent megtennék.
- Persze, el is higgyem mi? Biztos van valami hátsó szándékod, ismerlek már ennyire.
- Ahogy gondolod - hajol meg. - A vérfarkas úrfinak is készítsek külön helyet, vagy megfelel neki az Ön szobája is?
- Az én szobám tökéletes lesz neki - volt nekem valaha saját szobám? Én nem emlékszem rá. - A 104-est szeretném.
- Rendben. Akkor Uraim és Hölgyem, kérem, kövessenek! - indul el az emeltre.
- Ayu? - ragadja meg csuklóm Yoru. Aggódik? Mostanában túl érzelgős, de sebaj, én így is szeretem.
- Nem lesz baj! Tudok vigyázni magamra, ne félts! - próbálom nyugtatni, majd Yuu után küldöm.
- Nos, Touya? Nálad vagy máshol?
- Nálam - böki ki néhány másodperc gondolkodás után. Túl kiszámítható.
- Te semmit nem változtál - jegyzem meg nevetve, és követem Őt.
- Te viszont annál többet - érünk be a helyiségbe. Itt is minden teljesen ugyan olyan. Erről eszembe jutnak a régi idők... a szép pillanatok... a vad együttlétek... a veszekedés... Lehet, hogy nem is volt igazán szerelem.
- Miről szeretnél velem beszélni?
- Beleszerettél...? - szegezi nekem a kérdést. Mintha lenne bármi joga hozzá.
- Semmi közöd a magánéletemhez.
- Már hogy ne lenne?!
- Kikérem magamnak! Te hagytál magamra! Nem voltál képes eljönni és támogatni! Önző egoista barom vagy! - vágom a képébe.
- Ez volt a legjobb megoldás... Így egyikünknek sem fájt annyira... - suttogja lesütött pillákkal.
- Na, mi van? Talán lelkiismeret furdalásod van? Vagy mifene? Tudod mit? Nem érdekelsz! Már réges-rég lezártam az életemben a veled töltött időket.
- Sajnálom. Még mindig sze...
- Nem akarom tudni! - vágok közbe hevesen. - Mindenki állandóan ezzel jön! És mégse maradt meg mellettem eddig senki.
- És a vérfarkas fiú?
- Mondom, eddig! Nem is figyelsz - nevetek fel keserűen. - Úgy érzem, nekünk nincs több megbeszélni valónk Murasaki - mélyen vörös íriszeibe nézek. Nagyon rég láttam már ezt az igéző szempárt.
- Ne csináld már ezt! - megpróbálja menteni a helyzetet. Ugyan, ezzel nálam nem mész semmire!
- Nem csinálok semmit. Csak hagyj békén, és minden jó lesz. Ja, igen. Szerintem számítsatok támadókra az éjszaka folyamán. Ugyanis meg kellett szöknöm az Elveszett Városból. Biztosan keresni fognak. Készüljetek fel az esetleges harcra. Minden áron megvédem a palotát és az itt élő fajtársaimat - jelentem ki, majd távozok. Mégis mire számított azok után? Elhagyott, csak a saját érdekeit nézte, egy cseppet sem számítottak neki az érzéseim. Bár, tőle ezt vártam... Azonban egy jó is van az egészben, végre itthon vagyok! Hiszen vámpír vagyok, vérszívók közt érzem magam jól. Úgy hiszem, érdekes időknek nézünk elébe. Végre sikerült a kezembe venni a dolgaimat. Végre!
Owari!
Újabb kép ^^ :
http://kepfeltoltes.hu/090128/vampirnaplo_35_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Folytatása következik...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
