Lenyugodott minden. Majdnem minden. Sokszor kerestem arra a választ, hogy az ember miért jár iskolába? Mármint válasz az van. Csak nem értelmes. Mármint néha örülnék neki, ha én is magántanuló lehetnék, mint mondjuk Sam. Tudom, hogy Ő egyéb okok miatt az, de néha én is szeretnék otthon tanulni. Főleg mikor az első nap van.

Tuti, hogy én leszek az a szürke kisegér, akit a Hannah, vagy Jennifer félék kispéciznek maguknak. Bár ha jobban belegondolok nem nagyon érdekelt eddig sem amit művelnek. Mindig vissza tudtam vágni nekik. Viszont most szeretnék egy kis nyugalmat.

Fura volt úgy visszamenni, hogy Bridget nincs ott. Gyakorlatilag rajta kívül senkivel nem beszélgettem az iskolában. Az osztálytársaknak is csak a nevét tudtam.

Az osztályterembe belépve, mintha valami kivégző helységbe léptem volna be. Jennifer a szokásos helyén ült. Az első padban. Hát hol máshol? Az osztályfőnök csak onnan látja a tökéletes dekoltázsát, a kigombolt ingben. Ennyit ér a férfi elme. Nem is értem miért nem egy nőt kaptunk. Jenniferre és udvartartására ráférne egy kis helyre rakás.

Hátra sétáltam és próbáltam láthatatlannak tűnni a többiek számára, ami nem is volt olyan nehéz, mivel nem különösebben érdekeltek mások. A második emeleten voltunk. Mindenkin a szokásos fekete-fehér. Na jó. A nagy többségen. Oké! Oké! Rajtam farmer volt. De ugye a kivétel erősíti a szabályt.

Mint minden évben. Az osztálytársak ugyan azok, a terem ugyan az, a tanárok ugyan azok. Egyszóval unalom az egész.

Arra emlékszem, hogy üresen bámultam ki a nyitott ablakon, és talán a kelleténél jobban elméláztam, mert már csak kicsöngőre eszméltem fel. Az egész osztály végig hallgathatta a szokásos hülye eligazítást, a tűzvédelmi oktatást, majd mindenki ment a dolgára. Mármint a következő óráig.

A szekrényem valahol a harmadikon van. Értékelném, ha egyszer az én kedvemben is járna valaki. Miért pont nekem kell emeleteket mászni, mire elérem azt a hülye fém dobozt, és kiveszek belőle egy füzetet. Vagy miért nem építenek rögtön egy liftet?

Persze erre tudom a választ. Mert az összes idióta azzal szeretne közlekedni, és előbb-utóbb leszakadna.

Tudom hülye gondolatok, de valamivel le kellett foglalnom magam, míg felvánszorogtam a harmadik emeltre. Végig a folyosón, majd jobbra. Persze mindent a suli sportcsapatainak a kellékei borítottak. Csak egyszer élném meg, hogy az iskola nem a hülye sportrendezvényekről lesz híres.

És láss csodát, odaértem a szekrényemhez, még naplemente előtt. Ha arra számítottam ezt a napomat is könnyedén megúszom, hát megint koppantam. Szó szerint.

- Végül is láthatatlan vagyok! –jegyeztem meg komoran a földről, mert valaki sikeresen felborított. Már megszoktam, hogy nem vesznek észre. De, hogy ennyire?

- Bocs kislány! –nézett le rám, egy számomra teljesen ismeretlen arc. És ez az arc olyan önelégült, és olyan egoista volt, hogy azt hittem ott hányom el magam.

- Kislány? – kérdeztem vissza, mint aki nem hall jól. Talán egyel járhatott fölöttem, tekintve, hogy harmadikos vagyok. Értetlenül bámult vissza rám, miközben két lábra álltam. – Hillary vagyok! Nem kislány! A húgoddal, vagy a nővéreddel, vagy az unokahúgoddal, vagy bánom is én kivel beszélhetsz így! Csak velem nem! –jelentettem ki, és a szekrényem felé fordultam, hogy végre a számzárral legyek elfoglalva, de a fejem mellett beleöklözött a szekrénysorba. Ha azt hitte ez a csupa macsó tevékenység megrémiszt akkor tévedett. Tátott szájjal bámultam a kezére, majd megfordultam, és rá néztem. Vagyis felnéztem rá.

Hogy a fiúk miért olyan magasak mindig. Úgy tűnt dühös.

- Valami probléma van? –kérdeztem tettetett higgadtsággal. Elbántam egy olyannal mint Mr. Anderson! Nehogy már egy nagyra nőtt óvodás ártani tudjon nekem.

- Igen! Ami azt illeti igen! Túl sokat képzelsz magadról nem? – azt hittem rosszul hallok. Hátat fordítottam neki, és a tolltartómért matattam.

- Te meg elképesztően bunkó vagy! Minden lánnyal így bánsz? –vetettem oda, mire felkacagott.

- Lány? Te annak tartod magad? –erre megfordultam. Tudom nem vagyok az a kimondottan nőies példány, és inkább a sportosabb szerkókat részesítem előnyben, de azért ezt nem hagyhattam szó nélkül.

- Na ide figyelj! Jobb lesz ha békén hagysz, és elmész oda, ahonnan jöttél! Nincs kedvem hülyéket pofozni! – felvonta a szemöldökét, de akkor már kikerülte, és próbáltam ott hagyni a fenébe. Utánam nyúlt, és olyan erősen szorította meg a felkarom, hogy azt hittem ott esek össze. Igaz próbáltam úgy tenni, mint akinek nem fáj. Tartsuk fenn a látszatot.

- Engedj el! –sziszegtem a fogaim között.

- Egy ütéssel leterítenélek, és az intenzíven kötnél ki!

- Lássuk! –nem tudom mi ütött belém, de a következő pillanatban már lendült is a keze. Csakhogy fél úton meg is állt. Jobban mondva megállították.

- Meg ne próbáld Nathan! –hallatszódott Daniel hangja, miközben lefogta Nathan karját. Áldottam az eget, hogy Daniel pont most jött. Valószínűleg ha nem jön, most egy Hillary alakú lyuk lenne a szekrényemben.

- Hé haver! A kiscsaj kezdte! –engedte le a kezét Nathan, de úgy tűnt elfelejtette, hogy a másik kezével még mindig szorongat.

- Nem is igaz! –vágtam rá, mire rám nézett.

- Dehogynem!

- Ne hazudj!

- Elég! –szólt közbe Daniel, mire elhallgattunk. – Mint az ovisok! –valóban úgy éreztem magam.

- Elengednéd a karom? – sziszegtem halkan, mire Nathan feleszmélt, és végre eleresztett. A bőrömön szinte látszódtak az ujjai, és égett is. Hogy lehet ennyi erő benne?

- Mit keresel itt Hillary? –szakította meg a csendet Daniel.

- A szekrényemhez jöttem! –szorongattam a karom, és próbáltam minél gyilkosabb pillantásokat lövellni Nathan felé. Úgy tűnt nem hatja meg. – De úgy tűnik túl sok a bunkó ebben a suliban! –nem hagyhattam ki na!

- Na ide figyelj kislány! Hanem hagyod abba…

- Nem fejeznétek be? – újra Danielnak kellett közbelépnie.

- Hé Anderson! Nekem nem parancsolhatsz! Ha szét akarom rúgni ennek a seggét, megteszem! –jelentettem ki önelégülten. Nem kellett volna.

- Ha jól láttam, az előbb csupán az egyik kezével, majdnem eltörte a karod! Jobb ha nem arcoskodsz Swenks, mert nem vagyok ott mindenütt! –mosolygott gúnyosan Nathannel egyetemben. Ez övön aluli volt. Bár mondjuk mit is vártam Danieltól. Hátba támadt.

Az isteni segítség pont jókor jött, a sulicsengő formájában.

- Nekem most órám lesz! –fordítottam hátat mind a kettőnek, majd igyekeztem felszívódni a folyosón felgyülemlett tömegben. Kár volt. Mostanában egyre több bal lépésem van. A következő sújtás Jennifer képében jött.

- Hé Hill! –megálltam. Mondjuk nem is tudtam volna tovább menni, mivel elém állt. Épp ekkor egy ordítozó pom-pom csapat futott el mellettünk. Hogy ezek már az első nap az egyenruhájukban flangálnak… Engem meg megszólnak a farmerért.

- Mit akarsz? –fordítottam oldalra a fejem.

- Azt hiszem egyszer már világosan kifejeztem magam! Nemde? –komolyan mondom nem esett le mit akar, így csak kérdőn tekintettem rá. – Ha nem szállsz le Danielról, akkor megbánod! Hidd el! –hajolt közelebb a fülemhez, majd suttogni kezdett. – És a sportcipőd nem illik az ingedhez! –azt hittem rögtön a nyakához kapok, és ott a suli közepén kezdem el fojtogatni. De nem tettem. Első nap az igazgatóiban kötni ki, még tőlem is durva lenne. Inkább egy kevésbé feltűnő dolgot választottam.

Lenéztem a lábamra.

- Nem tetszik a cipőm? –próbáltam sírós hangot megütni. – Ha ezt a Nike hallotta volna! –azzal bokán rúgtam. Nem volt erős esküszöm. De magas sarkú volt rajta, így kínosabb volt, mint vártam. Hát Istenem! Miért kínozza magát minden nap ilyen cipőben. – Tova szép napot! –intettem neki, azzal őt is ott hagytam.

Komolyan mondom senkivel nem voltam jóban Bridgeten kívül, így kommunikálni sem nagyon kommunikáltam senkivel. De a mai napom olyan sűrű volt, hogy még magam is meglepődtem. Hát még azon, hogy mikor kiléptem az iskola kapuján, vártak rám. Nem mintha nem tudnék sétálni, vagy ilyesmi.

Először azt hittem rosszul látok. De nem. Jesse állt a parkolóban, és intett nekem, hogy menjek oda. Kicsit féltem. Nem tehetek róla. Ha meglátom, mindig az jut eszembe, hogy csináltam valamit, vagy Mr. Andersonnal kapcsolatban van valami rossz híre. Mondjuk megszökött, vagy tudom is én.

Félve lépkedtem oda, de nem úgy tűnt, hogy bármi baj is lenne.

- Hát te? –álltam meg előtte, és megigazítottam a táskám a vállamon.

- Erre volt dolgom! – gyenge válasz. Nagyon gyenge. Észrevehette, hogy nem hiszem el, mert elmosolyodott. – Jól van! Nyertél! Érted jöttem! –összeráncoltam a szemöldököm. Nem emlékszem arra, hogy annyira jóban lettünk volna. Nem mintha bánnám, vagy ilyesmi. Folytatta. – Délelőtt a szüleiddel papírokat egyeztettünk a hátralékból! Tudod, hogy minden elrendeződjön végleg! –még mindig nem értettem.

- Mi közöm van ehhez? –hunyorognom kellett a napfényben. Egyszer még hátra is pillantottam. Nem értem miért feszéjezett, hogy egy felnőtt emberrel beszélgetek. Na jó. Jesse nem kimondottan az a felnőtt típus a 24 évével. De akkor is! Többször is megnéztem, hogy kik látnak minket. Az ötödik óra utáni szünet volt, és akinek nem volt több órája most indult haza. Többek között Jennifer is, aki vetett felénk egy utálkozó pillantást, majd beszállt egy autóba. A sárga sportkocsi egyenesen mellettünk hajtott el, és alig hittem a szememnek. Szinte lassított felvételben néztem végig, ahogy a vezető ülésből, egyenesen Hannah néz rám vissza. Mióta olyan nagy barátnők ezek? Nem maradt időm ezen gondolkodni.

- A szüleid megkértek, hogy nézzek utánad! –nyögte ki végül. Idegesen kezdtem rugdosni a földet a jobb lábammal, és csípőre tettem a kezem. Azt gondoltam meg bírom állni. Nem ment.

- Bébicsőszt akasztottak a nyakamba?! Ezt nem mondod komolyan! –kiabáltam. Ha eddig senki nem vett észre minket, most már biztos mindenki minket bámult. – És te belementél? –azzal hátat fordítottam. Higgadni akartam, de nem sikerült, pláne, hogy az egyik padról Daniel, Nathan, és még vagy három csaj minket bámult. Újra szembe fordultam Jessevel, és halkabbra vettem magam. – Remélem ez csak egyszeri alkalom volt. Látod! Jól vagyok! Nem haltam meg még! Nyomozó vagy, nem… bébicsősz! – nevetni kezdett.

Én kevésbé találtam ezt olyan viccesnek.

- Megkértek, és teljesítettem a kérést! –magyarázta, és közben végig olyan jól mulatott rajtam, mintha valami show műsort nézne. – Volt egy kis időm, és gondoltam miért ne? Na szállj be! – intett, és kinyitotta az ajtót.

- Most ugye csak viccelsz? – fontam keresztbe a karjaim, és a Mercire bámultam.

- Nem! –jelentette ki egyszerűen, és beült a kormány mögé.

- Én be nem ülök melléd! –válaszoltam, aminek a legfőbb oka az volt, hogy Danielék még mindig azon a padon ültek.

- Oké! –szállt ki nagyot sóhajtva. – Te akartad! – lopva körbe pillantott, majd a számomra legkényelmetlenebb helyzetet ragadta meg. – Akkor az Anderson fiút is haza visszük! – azzal megemelte a kezét, és kiabálni kezdett. – Hé Daniel! –de jó lett volna, ha megnyílik a föld, és elsüllyedek, de nem történt semmi. – Úgy sem tisztáztam még vele a dolgokat! –mosolygott rám, de inkább megindultam az anyós ülés felé.

Ezt a szívást. Remélhetőleg nem hallotta meg Daniel. Jesse is beült végre a kormány mögé, és indultunk. Mindenki el akarja cseszni az életem? Vagy mi van ma mindenkivel?

- Megígértem a szüleidnek, hogy hazaviszlek! –kezdeményezett beszélgetést, de nem volt kedvem társalogni vele. Inkább az elsuhanó házakat bámultam. – Sértődj csak meg! Mint egy óvodás úgy viselkedsz! A húgom sokkal érettebb nálad, pedig az nagy szó, ha a 17 életévetekről van szó! –meg akartam állni, hogy nem szólalok meg, de nem sikerült.

- Azt hiszed, hogy olyan sokat tudsz az életről, mert 24 éves vagy? Vagy mert apuci elintézte, hogy bejuss a rendőrtisztire, és tovább képezhesd magad nyomozóvá? Hát közlöm, hogy az élet marhára nem ilyen egyszerű! Tudod vagyunk mi, a pornép, akinek küzdenie is kell! –idegesen dőltem hátra az ülésben. Semmi kedvem nem volt egy elkényeztetett ficsúr lelki szövegeit hallgatni, de nem úsztam meg.

- Most azt hiszed okos vagy! –epézett. – Az egyetlen gond ezzel csak az, hogy kibaszottul de nem úgy van, ahogy te azt hiszed! – ránéztem. Még sosem beszélt csúnyán. Legalább is ha velem társalgott, sosem. – Nem ismersz te engem! Az, hogy ilyen fiatalon a nyomozóiroda tagja vagyok, nem az apámnak köszönhető, ugyanis mikor hat éves voltam, úgy döntött lelép, és egyedül hagy minket, anyámmal, meg a húgommal! – magyarázta keserűen, és éreztem, hogy az autó egyre jobban gyorsul, miközben dühödten nyomja a gázpedált. – Szóval jobb, ha nem okoskodsz! – erre nem tudtam mit mondani. Inkább hallgattam. Ennél nagyobb csődtömeg már amúgy is nehezen lehetnék.