Végre túl az első napon, túl a fejmosáson, amit anyuéktól kaptam, hogy farmerben mentem ünneplő helyett, és túl a bátyám szívózásán. Este már alig vártam, hogy beledőljek az ágyamba, és aludjak egy nagyot, de ezt a tervemet is átvágták, mikor megdobták az ablakom. Kellett nekem az utca felöli szoba.

- Ez nem lehet igaz! –rúgtam le magamról a takarót, és az ablakhoz vánszorogtam. Azt hittem ott robbanok fel, mikor megláttam ki az. Óvatosan kinyitottam az üvegajtót, és kiléptem az erkélyre. – Mi a francot művelsz itt? – próbáltam hangosan suttogni, mert nekem ugye ez is megy…

- Josh? –azt hittem rosszul hallok.

- Takarodj haza Jennifer! – mutattam az utca túlsó vége felé, de csak keresztbe font karokkal szobrozott az úton, az egyik utcalámpa fénye alatt. – Mit akarsz te egyáltalán a bátyámtól? – nem tetszett nekem. Ez az egész nagyon sántított. Mit forgathat a fejében?

- Addig nem tágítok, míg nem beszéltem Joshal! –jelentette ki, mire nagyot sóhajtottam. Nem baj! Túl sok gond úgy sem lehet, mivel két hét múlva a bátyám úgy is visszamegy az egyetemre.

Elindultam a bátyám szobája felé, majd bekopogtam. Úgy hallottam még megy a tévé. Pár másodperc múlva meg is jelent az ajtóban.

- Mit akarsz Hugi? – támaszkodott az ajtófélfának.

- Vendéged van! –nyögtem morcosan. – Az ablakom alatt szobrozik, és addig nem hagy aludni, még nem játszol vele Rómeó és Júliát! – Josh értetlenül bámult rám, mire én inkább a szobám irányába mutattam. Ellökte magát az ajtótól, és elindult végre. Remek! Hamar elintézi, aztán aludhatok.

Az éjjeli találka viszont olyan szintig fajult, hogy kénytelen voltam hajnali háromig hallgatni a társalgásuk, és még akkor is azt hittem, hogy nem hagyják abba reggelig sem, és Jennifer társaságában mehetek suliba.

Mikor végre hajlandó volt Josh befáradni az erkélyemről, egy pillanatra megállítottam. Az ágyamon ülve bámultam rá.

- Ugye ez nem az amire gondolok? – kérdeztem kicsit félve.

- Nem tudom, mire gondolsz! –vonta meg a vállát.

- Remélem nem kavarsz ezzel a…

- Állj le! –vágott közbe. – Azt csinálok amit jónak tartok! – azzal ott akart hagyni, de újból megállítottam.

- Nézd Josh! Ez a csaj… -  mutattam az ablakom felé, holott már rég elmehetett. - … csak azért csinálja ezt, hogy engem idegesítsen! Tuti, hogy van valami hátsó…

- Hillary! – szólt rám olyan élesen, hogy azt hittem ott húzom magamra a takarót. – Nehezedre esne egyszer elfogadni, hogy nem minden rólad szól? –vágta a fejemhez. Erre szólni sem bírtam. Nem is lehetett volna mit. Mellbe vágott. Nyeltem egy nagyot, majd megfordultam, és lefeküdtem.

- Jó éjt! –suttogtam, és behunytam a szemem. Még hallottam, hogy csukódik a szobaajtó, majd végleg elnyomott az álom.

Másnap reggel persze nem az órára keltem. Sokkal inkább, egy idegesítő dudálásra. Még hét óra sem volt. Kinéztem az ablakomon. Egy zöld sportkocsi állt a házunk előtt, és alig pár másodperc múlva Josh szállt be a vezető ülés mellé. Ismerős volt nekem ez az autó. Na kettőt találhattam honnan… Az iskola parkolójában láttam.

- Jennifer… - sziszegtem visszarántva a függönyt. – Miben mesterkedsz? –sóhajtottam, majd a szekrényhez sétáltam, és a szokásos farmernadrág, és póló sémát követve, felöltöztem. Már alig vártam, hogy bemehessek a suliba, és átadhassam magam a tanulásnak. Na jó nem!

Levánszorogtam a lépcsőn. Anyuék szokás szerint már rég elindultak a munkába. Egyedül voltam. A konyhapulthoz léptem, és egy mozdulattal felültem rá.

Mellettem volt lerakva egy doboz narancslé. Úgy ahogy volt meghúztam. Úgy sincs itthon senki, hogy prédikáljon, szóval ameddig lehet, kiélvezem. Már majdnem kiittam az egész dobozt, mikor…

- Jó huzatod van! – abban a pillanatban a számban lévő üdítő spriccelve landolt a hűtőszekrényen. Megfordultam.

- Mit keresel itt? –kérdeztem rémülten, az arcomat törölgetve.

- Téged vártalak! –jött a lehetető legegyszerűbb válasz.

- Ne szórakozz Anderson! –emeltem fel a kezemet fenyegetőleg. Kár volt. Abban a pillanatban megragadta, és lerántott a konyhapultról, aminek következtében sikeresen lefejeltem. Ennyit a romantikus pillanatról.

- Kemény fejű! Mindig is tudtam! –jegyezte meg, mire elmosolyodtam.

- Na nyögd, ki végre mit akarsz! –néztem végig magamon. A pólóm is tiszta üdítő lett. Öltözhetek át.

- Csak gondoltam szólok, hogy holnap este buli lesz nálunk! – kezdett bele. R4ögtön lecsaptam rád.

- Apád már nincs otthon, rögtön kihasználod? –jegyeztem meg keserűen, és a lépcső felé vettem az irányt.

- Öm… jah! –vont vállat, és követni kezdett.

- És hol jövök Én a képbe! –lépkedtem a fokokon felfelé.

- Gyere el! –hallottam a választ. Első dolog ami eszembe jutott az Nathan.

- Az a monstrum is ott lesz? –kérdeztem. Pont akkor értünk fel az emeletre.

- Vigyázz a szádra Swenks! A haveromról beszélsz! –érdekesnek találtam, hogy erre egyből ugrik, de ha az apjáról, vagy a bátyjáról beszélnék így, nem érdekelné. Apropó báty.

- William hol van? – megtorpant a kérdésem hallatán. Már egy jó ideje nem láttam a szőkét.

- Mit érdekel az téged? –bevallom, meglepődtem a hanghordozásán. Azt hiszem kicsit nem olyanra sikerült ez a mondata, mint amilyenre szánta. Észre is vette, mivel az arca egyből megenyhült. – Bocsi! Nem így akartam… - szabadkozott.

- Teszek rá! – léptem be a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Muszáj volt átöltöznöm, és így is sikeresen késésben voltunk. Nem tudom, hogy, mikor hamarabb is keltem hála Jennifernek.

Alig öt perc alatt összeszedtem magam, és elindultunk. Ennél kínosabbat még életemben nem éltem át az iskolában. Az még semmi, hogy késtünk. Egy-két alkalom nem a világ vége. De, hogy ezt mindenkinek tudnia kell…

A falhoz léptem és megnéztem a terembeosztást. Fenn voltunk a harmadikon. Remek! Az egyetlen emelet amit ki nem állhatok ebben az iskolában. Daniel szint úgy megnézte. Ő is a harmadikon kezdett.

- Micsoda véletlen! –morogtam ironikusan, és elindultam felfelé. A fekete mellettem jött. Nevetett. Rajtam! Éreztem! – Befejeznéd!? –néztem rá, tettetett dühvel.

- Nyugi! Nyugi! –emelte fel a karját, de még mindig vigyorgott. Megálltam, és szembefordultam vele. Irritált, hogy alacsonyabb vagyok, így inkább léptem három lépcsőfokot, így Ő lett az alacsonyabb. Kérdőn nézett fel rám. Kicsit oldalra dőltöttem a fejem. – Oké! –adta meg magát, és mindkét kezét, nadrágzsebébe dugta. – Vicces vagy! –felhúztam a szemöldököm. – Próbálsz úgy tenni, mint akit hidegen hagy, az, hogy most például itt állunk egymással szemben… egymás szemébe nézünk… - mosolygott azzal a sunyi kis mosolyával, miközben egyre közelebb hajolt az arcomhoz. -… és pár pillanat múlva akár meg is csókolhatná…

- Daniel! – szinte megváltásként szállt a levegőben Nathan hangja. Vagy nem? Már nem is tudom! Vajon akartam volna, hogy megcsókoljon? Vagy ez így volt rendjén. Vagy csak játszott?

- Nathan! –fordultam meg egy mosolyt erőltetve az arcomra. Úgy tűnt neki nincs ma jó kedve, mert úgy nézett rám mint a koszos rongyra.

- Mi van öreg? –fordult Daniel felé, mihelyt leért hozzánk. – Mi ez az új szokás? Sosem késtél! – jegyezte meg fanyarul. Tényleg levegőnek éreztem magam. És volt valami Nathan hangjában. Valami fura. Egész idő alatt úgy éreztem, hogy engem bírál.

- Van amiért érdemes! –válaszolta Daniel, miközben engem bámult. Nathan is vetett rám egy pillantást, de ez inkább valami lenéző féleség lehetett. Semmit nem csináltam neki, de már is utál. Vajon miért?

- Rá gondolsz? –nézett végig rajtam. Jól van. Nem lehettem a legjobb látvány, a farmeromban, a fehér pólómban, és a vállamon átvetett táskával, de ez még nem ok arra, hogy így lealázzon. És ez még nem volt a kezdet.

Nem szóltam semmit. Nem volt kedvem vitába bonyolódni. Inkább szó nélkül megfordultam, És folytattam utam a harmadik emeletre.

- Hé Swenks! Nehogy már! –szólt utánam Daniel, de nem fordultam meg. Hagyjanak engem békén. Mind a ketten.

- A kiskirálylány megsértődött! –nevetett gúnyosan Nathan. Ott volt az a pont, mikor szívesen visszafordultam volna, hogy beverjek neki egyet, de nem tettem. Szerettem volna minél előbb megszabadulni tőlük.