Minek kellett elkezdődnie a sulinak? Mondjuk már alig vártam, hogy lelépjek innen. Még ez az év, meg a következő, és elhúzok innen nagyon messzire.

Eddig nem voltam az a bulizós fajta, de úgy gondoltam elmegyek Danielékhoz. Na nem a szórakozás miatt. Sosem tudtam felengedni az ilyen helyeken. Talán azért, mert mindig is az a szürke kisegér maradok a suliból, akit senki  nem ismer. És ezzel nincs is gondom. Sosem irigyeltem azokat, akik az ostobaságuk kinyilvánításával jutnak a suliban hírnévhez.

Sokkal inkább az vezérelt, mikor beléptem az Anderson birtokra, hogy ha nem jövök, Nathan tuti megfutamodásnak venné a részemről. Gyerekes, de élveztem ezt a kis játékot. Hát még, hogy fogom élvezni, ha letöröm a szarvait. Nem tudom miért éreztem azt, hogy ebből a kis játékból komolyabb ügy lesz.

Már rengetegen voltak. Nem is ismertem őket. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy visszafordulok, és haza megyek, de egyből eszembe jutott az a barom, így bentebb merészkedtem.

Daniel sehol. Nathan sehol. De Jennifert már messziről megismertem, Hannah társaságában, épp iszogattak is vigyorogtak egy csapat fiú társaságában. Próbáltam észrevétlenül átsuhanni a tömegen, be a házba, de útközben sikeresen leöntöttek, és még csak észre sem vették. Oké! Már megszoktam.

- Hé Swenks! – mosolyogva megfordultam. Ez a mosoly is lefagyott rólam, mikor megláttam Daniel mellett Nathant, a szokásos „koszos rongy” nézésével. – Iszol valamit? – lépett közelebb az Anderson.

- Daniel!- néztem az említettre. – Nathan! – fancsalodtam el. Ha már Ő megteheti, én is.

- Azt hittem nincs pénzed buszjegyre, és végül nem jössz! –ivott bele az italába Nathan. Barna haja mind egy szálig követte mozdulatait.

Csípőre tettem a kezem. Daniel már ekkor tudta, hogy vissza akarok vágni, ezért inkább karon ragadott, és maga után vonszolt.

- Most meg hova a francba mentek? –üvöltött utánunk Nathan. Azt hittem a hajam is leszáll a fejemről. Ennyire dühös lenne? Furcsának találtam, de nem volt időm ezzel foglalkozni. Végig caflattunk a tömegen. Szinte minden ember leszólította Danielt, de engem senki nem vett észre.

Egyenesen hátra mentünk a medencéhez. Este volt, így már régóta ki volt világítva. Ide csak tompa zene foszlányok jutottak el az előkertből. A tiszta víz lágyan ringatózott. Eszembe jutott, mikor Williamat akartam megszívatni, és végül az lett belőle, hogy Daniel húzott ki, hogy meg ne fulladjak. Egyre jobban érdekelt, hol van a báty, de nem mertem újra rákérdezni.

- Mit is ünneplünk most? –sétáltam körbe a medencét.

- Hogy kijöttem a kórházból! – mosolygott csalókán rám. – Igaz még kicsit fáj, de kibírom! –lépett a medence másik végében lévő trambulinhoz, és a vizet kezdte el nézni.

- Értem! –bólintottam. próbáltam úgy tenni, mint aki nem arra gondol, hogy milyen helyes. AZ ISTENIT! Hogy gondolhatok ilyenekre. Én nem vagyok… ilyen!

- Bocs Nathan miatt! Nem tudom mi ütött belé! Nem szokott így viselkedni! – magyarázkodott a barátja helyett, amit teljesen feleslegesnek tartottam.

- Én minden emberből kihozom az állatot! –nevettem, miközben körbejártam a medencét.

- Igazán? –húzta fel a szemöldökét tettetett érdeklődéssel, majd azon nyomban újra vigyorogni kezdett. – Akkor itt az ideje, hogy bedurvuljak! –ragadta meg a karom. Pont akkor akartam elhaladni mögötte, de ezzel a mozdulatával, megállított. Egy pillanatra azt hittem komolyan gondolja, de utána rájöttem, hogy nem.

Egy mozdulattal forgatott rajtam egyet, majd hanyagul megfogta a derekam szabad kezével.

- Te most komolyan táncolni akarsz? – lepődtem meg az akcióján.

- Nem tudok! –jött a válasz.

- Akkor ezt mire véljem? –mutattam a kezeire.

- Itt az ideje, hogy megtaníts!

- Honnan veszed, hogy én tudok!? –néztem rá csalókán. –Engem nem érdekelnek ezek a lányos dolgok! –néztem el oldalra, egy kaján mosoly keretében, majd azon nyomban rántottam rajta egyet. Majdnem beleestünk a vízbe, de végül sikerült megtartani az egyensúlyunkat, így egy pár másodpercre játszhattam a vezető szerepet. Komolyan azt hittem nem tud táncolni, de tévedtem.

- Hazudtál! –jegyeztem meg komolyan. Újra fordított rajtam egyet, így háttal álltam neki, miközben a karjaimat fogta.

- Te is! –visszafordultam, és értetlenül tekintettem rá.

- Ez az egész egy nagy hazugság! –nézett végig rajtam. Összeráncoltam a szemöldököm, és kicsit távolabb húzódtam, de nem hagyta magát. Újra közelebb vont magához. – Úgy értem, ez a külső! Te magad! Egy nagy hazugság vagy! –ezzel meg mit akar elmondani? Egyre jobban kezdtem összezavarodni.

- Tudod mit? Bóknak veszem! –jegyeztem meg ironikusan, és tovább táncoltunk.

- Nem úgy értem! Minek játszod a keményet, miközben a valóság teljesen más! Úgy teszel, mint akit nem érdekel senki, mint akinek nincsenek érzelmei… mint aki nem lehet szerelmes! –nézett rám. Igazából meghökkentett, amit mondott.

- Honnan veszed, hogy az vagyok? –hirtelen más nem jutott eszembe. Először azt hittem nem válaszol. Egy mozdulattal kihúzta a felkötött hajamból a gumit. Remek! Az egész fekete hajtömeg a vállamra omlott. –Mit művelsz? –kaptam a keze után, de nem voltam elég gyors. Kezdtem dühös lenni.

- Szép vagy! –jegyezte meg a hullámos hajamat bámulva, majd tekintete újra az arcomra siklott.

- Most el kéne ájulnom? –támaszkodtam egyik lábamról a másikra.

- Már vagy két hónapja! –fordult meg, és a hajgumimat a vízbe lökte. Ennek is lőttek. Én utána nem ugrom. Viszont most sokkal inkább érdekelt mit akar kihozni ebből az egészből.

- Két hónapja? –értetlenkedtem.

- Mikor volt apámnak az a fogadása! –már emlékszem.

- Mi van vele? –vontam meg a vállam.

- Ez a válasz a kérdésedre! Vagyis csak részben! –ez lenne arra kérdésre a válasz, hogy honnan veszi, hogy szerelmes vagyok? Elég furcsa megoldás. Hallgattam folytatást várva. – Azóta tudom! –eszembe jutott az az érzés amit akkor éreztem, mikor megcsókolta Hannaht.

- Te teljesen hülye vagy! –nevettem fel, és elindultam vissza az előkert felé. Utánam kapott. Jó bevallom. Számítottam rá. És olyan jó volt.

- Miért nem tudod kimondani? –szorította a karom.

- Mégis mit kéne kimondanom? –ráztam meg a fejem, és próbáltam kerülni a tekintetét.

- Jaj Swenks! Úgy csinálsz mint egy óvodás! –nézett fel az égre. – Azt szeretnéd, hogy én tegyem meg először? Vagy mi? Mint a dedóban? –hadarta dühösen. Összezavart. – Rendben! Kimondom! –abban a pillanatban ránéztem. Mit? – Szeretlek! –mintha egy nyilat döftek volna a szívembe. A kezdeti ellenállásom köddé foszlott, és mereven bámultam a szemébe. Nem hittem el amit hallottam.

Levegő után kapkodtam, és zavartságomban azt sem tudtam mit mondjak.

-         Milyen romantikus! –jegyezte meg egy hang a hátunk mögül. Abban a minutumban kitéptem magam Daniel öleléséből, mert hogy idő közben át is ölelt, és távolabb léptem vagy kettőt. Nathan állt egy cigivel a szájában a falnak dőlve. – Jah! Hogy most én következnék? – lökte el magát a faltól, és eldobta a cigit. – Ó Hillary! Annyira de annyira szeretlek! –játszotta fülsértő hangon, és felém közeledett.

- Állj le Nathan! –emelte fel a kezét Daniel. –Mi a fene ütött beléd?

- Beléd mi ütött? –kiabált rá Danielre. Összerezzentem. – Ez a csaj? Ez nem is lány! Sokkal inkább egy droid! –eltátottam a szám, de csodálkozásra nem pazarolhattam az időt, mert nagyon úgy nézett ki, egy kellemes kis veszekedés közepén vagyok.

- Vigyázz a szádra! –üvöltött vissza Daniel.

- Miért mi lesz? Behúzol egyet? Képes lennél a legjobb barátodat megütni? Hát ezt hozza ki belőled ez a kurva? – azt hiszem itt telhetett be az a bizonyos pohár Danielnek, mert meglökte Nathant.

- Most álljatok le! –sikítottam közéjük lépve. Nem szokásom ez a hanghordozás, de meg kellett tennem. Csak is a jó ügy érdekében. – Szánalmasak vagytok, ahogy itt… - de a mondatom nem fejezhettem be. Nathan megragadta a vállam, és durván megcsókolt! Mihelyt észbe kaptam ellöktem magamtól. De nem csak én voltam az aki kapcsolt. Danielnél végleg elszakadt a cérna, és rárontott a barátjára. Egy mozdulattal felkente Nathant a falra.

- Mi van haver? Csak nem, nem tetszett amit láttál? –nevetett gúnyosan Nathan. Komolyan azt hittem behúz neki egyet a fekete hajú, de csak lenézett a földre, majd elengedte.

- Arra sem vagy méltó, hogy hozzád nyúljak! – jelentette ki. Nathan arca megrándult. Mintha egy pillanatra fájdalom tükröződött volna a szemében, majd rám pillantott, és végül mind a ketten elviharzottak.

A víz felé fordultam. A hajgumim ott úszott a felszínen. Egy ideig követtem az útját. Mi ez az egész? Mi vezérelhette Nathant amikor megcsókolt. Akaratlanul is megtöröltem a szám. Undorító. Mármint nem csúnya, de azt hiszem erre számítottam a legkevésbé. Úgy éreztem, hogy itt több van a háttérben, mint amennyi alapból látszik. Most sem tévedtem. Tudtam, hogy nem akarok holnap suliba menni, de ami másnap várt benn, arra álmomban sem gondoltam volna! Rémálmomban…

Alig léptem be az ajtón, az aula egy csapásra elnémult. A földre szegeztem a tekintetem, és próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekel az egész, de valaki megállított. Egy lány állt elém. Nem ismertem. Még sosem láttam. Elég sokan voltunk a suliban, hogy mindenkit ismerjek, ha csak látásból is. Egy lap volt a kezében összesodorva.

- Hillary! Ha jól sejtem… - vigyorodott el gúnyosan. Már marhára untam, hogy rám mindenki csak gúnyosan tud mosolyogni. Felnéztem, és ingerülten megigazítottam a vállamon a táskát.

- Mit akarsz? – vetettem oda neki semmitmondóan, mire csípőre tette szabad kezét.

- Ezek után még van képed így beszélni? Én a helyedben elsüllyednék szégyenemben. - Mi a francról beszél ez? Arca immáron dühössé vált. – Nézd! Nem ismerlek! De tudom, hogy az ilyen emberek fabatkát sem érnek. Aki ilyet művel az nem ember… nem vagy ember! –jelentette ki tagoltan, és széthajtotta a kezében lévő lapot.

Rámeredtem. Az iskolaújság egyik lapja volt. Piros betűkkel díszelgett rajta a szalagcím.

„ Gyilkos az iskolánkban, avagy már sehol sem vagyunk biztonságban?” –összeszűkült a gyomrom. Szinte alig pár másodperc alatt, a szívem darabokra szakadt, ahogy a cikk első mondatát elolvastam. „- Bridget Beasmore-t az egész iskola gyászolja!” –forgott körülöttem a világ. A torkom kiszáradt. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak. Ledermedten álltam az aula közepén, miközben az ismeretlen lány, várakozón támaszkodott egyik lábról a másikra, miközben egyenes mélyvörös haját hátra dobta.

Alig kaptam levegőt, majd hirtelen –nem tudom mi vezérelt-, de rárontottam a lányra.

- Nem Én öltem meg! –üvöltöttem, és megragadtam a karját. Fájdalmasan felsikított. Nem tudtam felmérni, milyen erővel vagyok. Az aula egy csapásra tolongani kezdett.

- Fáj az igazság gyilkos? –lépett a lány mögé Nathan, és lefejtette a kezemet a lányról. Ha nem jön, talán komoly károkat okozok neki.

- Miről beszélsz Nathan? –lépett ki a tömegből Daniel is. Remek! Teljes a csapat.

- Csak az igazságról! –válaszolta, de közben egy percre sem vette volna le rólam a tekintetét. Az az önelégült nézés. Miért teszi ezt? Mit ártottam neki? Átnyújtották Dannak is a lapot.

- Megőrültetek? – ordította. Az aula újra elcsendesedett. Az emberek meghökkentek. – Mi ez? –nézett körbe, miközben feltartotta a lapot. – Melyik barom írta?! –a diákok összerezzentek. Nem tudom miért, de tartottak az Anderson fiútól. – Kérdeztem valamit? – most már én is összerezzentem.  A hangja nyílként süvített a csendben.

- Mi az Dan? Még véded? –lépett előrébb Nathan. Ebből balhé lesz. De hatalmas.

- Szóval te vagy az értelmi szerző! –jegyezte meg keserűen, és a lapot a mellette álló vörös hajú lány kezébe nyomta. – Szánalmas, hogy ilyennel próbálsz visszavágni a tegnap estéért! –pillantott barátjára. A vörös hajú lány összefonta a karját. Valószínűleg nem tudott erről a kis incidensről. – Kitalálsz egy hülyeséget…

- Ez nem az! Bridget halott! –kicsordult az első könnyem, de türtőztettem magam. Nem sírhatok megint. Olyan leszek mint egy hülye sírós baba.

- Igen! –üvöltötte vissza Daniel. – Az apám megölte! –kiabálta. Újra síri csend támadt. Nem csodálom. Mindenki rémülten nézett a fekete hajú felé, még Nathan is! –Nem Hillary hibája! Az apám volt a gyilkos! – ismételte magát. Szinte éreztem, ahogy összeszorul a szíve, ahogy ki kell ezt mondania.

Körbe néztem. Azt hiszem ezek az emberek felnéztek Danielre, de most már semmi sem volt olyan biztos…

- Utállak! –rázta meg a fejét Daniel, majd átvágva a tömeget, kiviharzott.

- Mi a történik itt? –lépkedett le a lépcsőn Mrs. Gelbewitz a német tanár. A tömeget kémlelte. Nathan megilletődötten bámult rám. Erre aztán nem számított.

- Remélem örültök! –jegyeztem meg keserűen. – Lehet, hogy miattam halt meg! –kicsordult a másik könnycsepp, de nem sírtam. – Csak tudod… - fájdalmasan elmosolyodtam. -… igazi barátként emlékszem rá! Olyan emberre emlékszem, amilyen te sosem lehetsz! Főleg meg nem Daniel barátja! – megfordultam vissza a kijárat felé, de utoljára még visszafordultam. – Igazad van! –megdöbbent. – De nekem is! –arca még mindig döbbent, és fagyos volt.

Kiléptem a frisslevegőre. Nem akartam mást, csak nyugalmat. Megtöröltem az arcom, és elindultam a városba. De, hogy hova, azt még magam sem tudtam…