Éppen Samanthanal voltam, mikor megcsörrent a mobilom. Sam az ágyán ült, én meg a székben. Egy ideig bámultam a telefont, majd nagy nehezen felemelkedtem, és súlyos léptekkel elindultam a tárgy irányába.

Még kómás voltam. Elmeséltem Samnak az egész iskolai balhét. Persze az volt amire számítottam. Elkezdte bizonygatni, hogy nem az én hibám volt, de mintha meg sem hallottam volna.

Megnyomtam a zöld gombot.

- Igen? –sóhajtottam. Nem volt kedvem senkivel sem beszélni.

- Hillary? Öm… beszélni szeretnék veled! – lesápadtam, és ezt az ágyon ülő szőke is észre vehette, mert kérdőn tekintett rám.

- Hagyj békén Nathan! –feleltem fáradtan, majd kinyomni készültem.

- Ne tedd le! –kiáltott Nathan a telefonba. Újra a fülemhez emeltem.

- Nem volt még elég? Most boldog lehetsz! –jelentettem ki.

- Nézd… csak öt percet kérek!

- Legyen! –válaszoltam. Úgy sem hagy addig békén.

- Találkozzunk az East téri játszótéren! –fel sem foghatom miért pont ott, de legyen. – Fél óra múlva.

- Ahogy akarod! –jelentettem ki élettelenül, és visszadobtam a telefont az ágyra Sam mellé.

- Mit akart?

- Találkozni! –vontam meg a vállam közönyösen, és lehuppantam az egyik puffra, és bekapcsoltam a tévét. Mintha otthon lennék. Végül is... Azt hiszem Sam mondta ezt alig egy órája. „Érezd magad otthon!”

- Most nem azért, de te igent mondtál neki! –rázta meg a fejét a szőke.

- Jah! –vontam meg a vállam.

- Ennek Daniel nem fog örülni!

- De Daniel nem fog tudni róla! –emeltem meg a hangom. – Egyébként is… mi nekem Daniel… az apám? –ráztam meg a fejem. – Te meg csak koncentrálj a feladatodra! –intettem neki, és átkapcsoltam a csatornát. – Hétvégén egyébként eljössz velem valahova! –egyenesedtem ki, és kinyomtam a tévét. Semmi nem ment benne. Legalább is semmi építő jellegű műsor.

- Hova? –lepődött meg a szőke, de arca még mindig azt a fellengzős kifejezést árasztotta.

- Majd meglátod! –léptem az ajtó felé. – Segítsek visszaülni a székbe? –fordultam vissza, mire elfordította a fejét.

- Megoldom magam is! –jelentette ki. Erre számítottam. Sosem engedi, csak nagyon ritkán, hogy segítsek neki ebben.

- Akkor tova szép napot! –intettem, és ott hagytam. Bíztam benne. Ügyes lány. Megoldja. Kíváncsi leszek mit szól majd a szombathoz.

Az úton haladva eszembe jutott a délelőtti probléma. Már a suli elején lógok. Anyuék ennek nem igen fognak örülni. Nagyot sóhajtottam. Ideje lenne már rendezni az életemet. Miért vagyok én olyan kíváncsi mindig. Jobbára magamat sodrom mindig bajba… meg a barátaimat. Eszembe jutott a vörös hajú lány, és Nathan akciója. Felnéztem az égre.

Esőre állt az idő. Ősz. Lassan kezd egyre hidegebb lenni, mígnem hó fogja borítani az utat.

Mikor a megbeszélt helyre értem, Nathan már ott ült. Már egy ideje ott lehetett. A homokozó szélén gubbasztott, és a füvet bámulta.

Nagy levegőt vettem, és elkezdtem felé sétálni. Nem tudom miért nem akartam túlesni ezen az egészen. Na de nem baj. Minél előbb, annál jobb.

Leültem a homokozó melletti egyik hintára, és vártam. Először nem szólalt meg. Pár másodperc múlva azonban felnézett. Kicsit meg is rémültem. Olyan kiábrándultságot tükrözött az arca.

Vajon azért hívott, hogy eltegyen láb alól? Na jó! Azért ez túlzás, de azt hiszem lehet jobb lett volna ha nem jövök.

- Kössz, hogy nem tetted le a telefont! –egyenesedett ki, de nem állt fel, így legalább egy fejjel alacsonyabb volt nálam. Megrándultam.

- Hagyjuk az udvariaskodást! Mondd el mit akarsz, és hagy, hogy tovább süllyedjek az általad ásott gödörben! –jelentettem ki keserűen, és az alattam lévő homokot kezdtem óvatosan rúgdosni.

- Bocsánatot kérek az újságért! Csak…

- Csak dühös voltál? Csak kínoztál? Csak ok nélkül gyűlölsz? Tényleg! Mit is ártottam én neked? –kaptam fel a vizet, de Ő meglepetésemre higgadt maradt.

- Jogosan vagy felháborodva! Semmi okom nem volt rá, hogy ezt csináljam veled… vagyis… - vett egy nagy levegőt. – Valami mégis van itt! –felálltam.

- Tudod mit? Ha azért hívtál, hogy mégis kitalálj valami indokot, vagy hibáztass, akkor már le is léptem! –azzal hátat fordítottam, és elmenni készültem.

- Daniel! –nyögte, mire megtorpantam, és visszafordultam. Értetlenül meredtem rá. – Ő az ok!

- Ezt meg, hogy érted?! –léptem vissza. Komolyan elég magas volt az, amit mondott, és úgy tűnt egyre nehézkesebben veszi a levegőt. Ennyire bántaná valami?

- A kettőtök kapcsolata! –megráztam a fejem.

- Ugyan már! Csak barátok vagyunk! És amúgy is… - nevettem fel. – Ha lesz barátnője, akkor sem fogja cserben hagyni a barátait! – fájdalmas mosoly terült el az arcán.

- Látom még mindig nem érted! –állt fel. Így már jóval magasabb volt nálam. – De nem is baj! Majd egyszer megérted! – arca most újra felvette az „utállak” kifejezést. Ennyit a gyengéd pillanatairól. – Csak el akartam mondani, hogy vissza fogom vonni amit írtunk az iskola újságban! Túl messzire mentünk! –jelentette ki fellengzősen, mire hátat fordítottam.

- Túl messzire! –ismételtem ironikusan. – Nekem már úgy is mindegy! –suttogtam.

- Viszont továbbra is tartom magam ahhoz, hogy jobb ha leállítod magad! – ránéztem.

- Hogy mondtad? Mégis mit kéne leállítanom? –emeltem meg a hangom. Úgy beszél velem mint egy kutyával. Ezt a legkevésbé sem fogom hagyni.

- Nem tudom mit művelsz, amivel így magadhoz tudod láncolni, de… - itt kezdtem el nevetni.

- Ez már nevetséges! –kacagtam. – Te megőrültél! –fordítottam hátat neki, és távozni készültem, de megrántotta a vállam.

- Figyelmeztettelek! –jelentette ki. Pár pillanat néma csend következett, majd kirántottam magam a szorításból, és elindultam haza. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy vajon akarom-e én ismerni az egész Anderson családot. Mióta beléptek az életembe, azóta minden annyira rosszra fordult.

Zsebembe dugtam a kezem, és úgy sétáltam tovább. Egy anyuka haladt el mellettem egy babakocsit tolva. Elmosolyodtam. Ahogy a dolgok most állnak, nem hiszem, hogy megérem azt a kort, mikor sajátom lesz. Idő előtt csődbe megyek Nathan miatt. Még mindig nem értettem mi baja velem, de most nem is érdekelt. Egyéni probléma.

A belvárosban voltam, mikor elhaladtam egy könyvesbolt előtt. Egy pillanatra megálltam, és a kirakaton belüli könyveket kezdtem tanulmányozni. Az egyik borítóján megakadt a szemem. Sosem olvastam még sehol sem az író nevét. Bementem a boltba, és kikértem a könyvet, hogy had nézzem meg.

A pult mögött egy kedves idős ember állt, és hatalmas mosollyal ajánlotta az általam kiválasztott könyvet. Rég nem olvastam már. Pedig imádok. De nem is csodálom, hogy ez valahogy most kimaradt. Az utóbbi időben elég bonyolult volt az időbeosztásom.

Megvettem, és haza vittem. Sajnálatomra nem tudtam belekezdeni az elolvasásába, mert mint máskor, most sem volt nyugtom. Alighogy leültem az ágamra, már is megzavartak.

- Hillary! –anyu vészjósló hangja csendült odalentről. Egy mély sóhaj szakadt fel belőlem. Olyan, amit az ember akkor hallat, ha tudja, hogy valami nincs rendben. Levonszoltam magam a lépcsőn. Anyu és apu ott ültek az asztalnál. Családi kupaktanács? Remélem gyorsak lesznek.

- Ülj le! –parancsolta apu, és én szót is fogadtam.

- Hol voltál ma? – eszembe jutott, hogy a reggelemet totál elrontották, és inkább visszafordultam a suli ajtajából.

- Hol lettem volna? –vontam meg a vállam közömbösen.

- Hillary! –szólt rám anyu erélyesebben. – Tudjuk, hogy lógtál!

- Jól van! És? –háborodtam fel. Nem haltak bele, és semmi értelmeset nem csinálunk még ilyenkor a suliban.

- Ééés? – pattant fel anyu, és körbejárta a konyhát. Lopva apámra néztem, aki csak csóválta a fejét. – Azt hiszem nem engedheted magadnak, hogy lógj! Az osztályfőnököd felhívott, hogy nem voltál órán! Mégis mi ütött beléd mostanában?! –kezdett kiabálni. Ezt az egyet nem szerettem. Ember vagyok én is, és értek abból is, ha halkan beszél.

- Ne ordíts! –jelentettem ki. – Egyszerűen nem volt kedvem bemenni! –azt mégsem mondhattam, hogy pontosan mi történt. Ki is akadt volna. Bár ennél jobban…

- Nem volt kedved? Ugye most csak viccelsz? Én tudom, hogy nehéz időket éltél át… - vette halkabbra a formát. És tudtam! Tudtam, hogy mi fog következni. - … sajnálom, hogy az egyik legjobb barátodat elvesztetted!

- Helyesbítek! AZ EGYETLEN BARÁTOMAT! – egyenesedtem ki. A szüleim arca megrezzent, de nem ez volt  még a vég.

- Igazán sajnálom! De nem hagyhatod abba a sulit! – miről beszél? Könyörgöm egy nap lógásról volt szó, nem egy egész hét. – Ha szükséged van rá, még egy pszichológust is beszerzünk, ha már velünk nem akarod megbeszélni a bajaid! –anya arca kétségbeesetté vált.

- ÁÁ! Remek! –álltam fel a székből. – Szóval azt hiszitek bekattantam! –emeltem fel a kezem. – Rám akartok sózni egy hülye „lélekdokit”?

- Nem! Csak szeretnénk, ha…

- Ha jobban lennék? Tudjátok mitől lennék jobban? Ha békén hagynátok végre! –kiabáltam, és elindultam vissza a szobámba.

- Hillary Swenks! –állt fel apu is. – Ha nem vagy hajlandó pszichológushoz menni, akkor más eszközökhöz kell folyamodnunk! Ezentúl Jesse fog vinni, és hozni a suliból! Nincs semmilyen lógás! Semmi! –visszafordultam.

- Ez most vicc akart lenni ugye? – szűkültek össze a szemeim. A szüleim totál úgy néztek rám, mint egy fogyatékosra. – Ugye nem gondoltátok komolyan, hogy egy nyomozónak van arra ideje, hogy egy lassan 17 éves lányt hurcoljon ide-oda!

- Kénytelen lesz, mert lefokozták! Ma jártunk a rendőrségen!

- Egészen véletlenül mi? –gúnyosan összefontam a karjaim.

- Fogd vissza magad Hillary!  - ez nem normális. Én még életemben nem hallottam olyanról, ha lefokoznak egy rendőrt, akkor fiatal lányokra kell vigyáznia. Ebben is anyuék keze van, mert odáig vannak Jesseért. Oké! Bevallom, hogy rendkívül megnyerő személyisége van, de, hogy állandóan a nyakamba loholjon! Azért ez túlzás!

- És még mielőtt felmennél a szobádba! –tudtam, hogy anyu méri majd rám a végső csapást. – Jobb lenne, ha hanyagolnád az Anderson fiút! Mióta megismerted, egy merő felfordulás lett az életed! Sőt! Az életünk! Nem szeretném, ha valami rosszba rángatna! – megtántorodtam.

- Tessék? –kérdeztem vissza valami olyan hangon, ami nem biztos, hogy az enyém volt.

- Jól hallottad! – jegyezte meg apu! –keserűen néztem mind a kettejükre. Hogy tehetik ezt velem? De komolyan! Én szeretek Daniel közelében lenni, és ehhez semmi köze sincs a vallomásának. Na jó! Talán rátett egy lapáttal.

Nem tilthatják meg nekem! És nem is fogják! Daniel a barátom… Barátom? Kicsit felborultak az Anderson fiúval kapcsolatos gondolataim. Nem is beszéltem vele… Pedig nagyon tisztázni szerettem volna a dolgokat. Egyelőre úgy tűnt, minden az ellen van, hogy Daniel meg Én ennél közelebbi kapcsolatot létesítsünk egymással.

Felértem a szobámba. Mikor már azt hittem, ennél nagyobb trauma nem érhetne, megcsörrent a mobilom. Ránéztem a kijelzőre. Nem mutatott számot. Szétnyitottam.

- Igen?-közben lehasaltam az ágyra, de azon nyomban fel kellett ülnöm, mikor a túloldalon beleszóltak. A vér kifutott a telefont tartó kezemből.

- Szia Hill! – azt hittem menten elejtem a telefont. A torkom egy szemvillanás alatt kiszáradt, és az első kérdés ami eszembe jutott, az a „Miért Én?” volt, de csak ennyit tudtam kinyögni.

- William!