Még sem esett ki a telefon a kezemből, bár valóban kis híja volt. Óvatosan leültem az egyik fotelbe, és erőt vettem magamon, hogy újra beleszóljak. De nem tudtam. Nem azért, mert nem jött vissza a hangom, vagy mert kiszáradt a torkom, egyszerűen nem tudtam mit mondani.

- Tudom nincsenek velem kapcsolatban szép emlékeid, de…

- Szépek? –vágtam közbe hirtelen. – William! –hallottam, ahogy nagyot sóhajt.

- Számítottam rá, hogy így fogsz reagálni! –jelentette ki elgyötört hangon.

- Hol a fenében vagy? –vettem halkabbra a hangom. Nem akartam megkockáztatni, hogy bárki is meghallja a beszélgetésünk.

- Azt hittem az öcsém már rég elmondta! –lepődött meg. Legalább is ezt vettem ki a hangjából. Eszembe jutott Daniel, mikor rákérdeztem.

- Nem! Ami azt illeti, erősen kerüli a témát! –válaszoltam, és hátradőltem.

- Mondjuk nem is csodálom! –mondta William.

- Nézd! Nem akarok balhét! Eléggé sűrű volt a múlt hónapom, és…

- Tudok róla! –vágott közbe. – Börtönbe juttattad az apám! –jelentette ki egyszerűen. – Attól, hogy felszívódtam, a hírek eljutottak hozzám!

- Valóban? –háborodtam fel. – Elmenekültél a felelősség elől, mint egy patkány! –pattantam, fel ingerülten. – Féltél, hogy téged is börtönbe zárnak, mi?

- Nem! Lehet a börtön jobb hely lenne, mint a mostani! –felhúztam a szemöldököm.

- Ugyan! Mi lehet a börtönnél rosszabb?! –inkább költői kérdésnek szántam, de válaszolt.

- Majd talán megtudod!

- Nem akarom! –feszültem meg. – Hagyj békén! – nyögtem. – Elég volt az Andersonokból!

- Aham… - hallottam, hogy kuncog. – Ugyan Hill! Ezt te sem gondolhatod komolyan! Az öcsém elcsavarta a fejed! –egyre hangosabban nevetett. – De hamar rá jössz, hogy Ő sem a jóság mintapéldánya! –felálltam a fotelból, és kinéztem az ablakon.

- Mire célzol ezzel? – a túl oldalt néhány gyerek játszott.

- Na na Hill! Túl kíváncsi vagy! Bajba sodros mindig magad! Lehet jobb ha megtartod Daniel képét tökéletesnek, és nem akarsz mindig a dolgok mélyére ásni!

- Mi a francért hívtál föl? – idegeskedtem. Kezdett már nagyon az agyamra menni. – Kétlem, hogy azért, hogy ezt elmondd!

- Valóban! –helyeselt. – Előbb, vagy utóbb a segítségedre lesz szükségem!

- Nem! – csattantam föl.

- De -de! Nézd! Tudom, hogy az ismeretségünk nem indult éppen tökéletesen, de…

- Tökéletesen? Ugye ez csak vicc? – a gyerekeket figyeltem. Még mindig olyan nyugalmasan játszottak. Bár csak én is olyan kicsi lennék. És nem nőnék fel soha.

- Hm…

- William! Az apád által gyártott jelöletlen gyógyszereket találtam a szobádban, amit állatokon próbáltatok ki, és akkor az emberekről még nem is beszéltem! Az egyetlen mentséged, hogy ki akartál szállni! De tudod undorodom tőled! Megölted a barátnődet, lebénítottad a húgod, csak azért, hogy megúszd ezt az egész ügyet! Inkább meghaltál volna gyáván, mintsem, hogy szembe nézz a saját apád haragjával! – dőlt ki belőlem. Hallgatott pár másodpercig. Szerintem elgondolkodott azon, amit mondtam.

- Igazad van! –na erre nem számítottam. Egyet ért velem? – Tudom, hogy milyen ember vagyok, és nem vagyok büszke rá! – meglepetten hallgattam. – De nem azért hívtalak fel, hogy a fejemhez vágd, amit már amúgy is tudok!

- Akkor mi miatt? Miért pont engem? –értetlenkedtem. Esőfelhők közeledtek, amikor az égre emeltem a tekintetem.

- Mert benned egy olyan lányt ismertem meg, aki bármire képes, ha arról van szó, hogy segítsen másokon! –nem tudtam mit mondjak erre. Most ezt vegyem bóknak? Vagy mi? Mégis mit akar ezzel mondani?

- Hm…

- Azt szeretném, ha segítenél! Nem nekem! Nekem már úgy is mindegy! Valakinek, aki nekem fontos! –elgondolkodtam. Mi okom lenne rá? Mi van ha hazudik? Sosem tudhatom biztosra! Nem tudom miért jutott ez eszembe, mikor az ilyesmi sosem érdekelt. Mindig csak mentem a saját fejem után.

- Miért nem hívod a rendőrséget, ha annyira nagy bajban van? Nem hiszem, hogy egy majdnem 17 éves lány sok hasznotokra válna! –ez értelmes érvnek tűnt, hogy miért nem akarok belefolyni az ügybe.

- Katarine-nek jó oka van arra, hogy miért ne szóljon a zsaruknak! –remek. Egy lány miatt kell újra bajba sodornom magam? Egyáltalán mi ez az egész?

- Nézd… - kezdtem bele, de már hallottam, hogy mondani akar valamit.

- Tudod mit? Hagyjuk az egészet! Kár volt felhívnom téged! Mindegy! –azzal kinyomta, én meg csak lestem mint a birka. Zavarodottan ráztam meg a fejem. Most mi van?

Kinéztem az ablakon. A gyerekek már nem játszottak az utcán. Kezdett egyre sötétebb lenni, így inkább próbáltam nem gondolni semmire, és elfelejteni ezt az egész telefonbeszélgetést.

Másnap a szokott időben keltem, azzal a különbséggel, hogy most nem sütött a nap, hanem zuhogott az eső. Többnyire a kedvemre is rányomta a bélyegét az ilyen nap, de most valahogy nem érdekelt.

Álmosan nyújtóztam egyet az ágyban, majd felültem. Szokásomhoz híven sosem húztam le a redőnyt. Utálom a totál sötétséget. Az óra csak most kezdett csörögni. Vagy is inkább megszólalt a rádió. Kevin, mint minden nap az aktuális hét órás híreket mondta be. Imádtam. Ő volt az egyik kedvenc műsorvezetőm. A stílusa lenyűgöző volt.

„ És további szép esős napot kívánok a kedves hallgatóknak, egy DHT feldolgozással!” –köszönt el. Ekkor már a pólómat vettem. Minden reggel hallgatom a műsorát. Teljesen képe van a világról, mint a legtöbb embernek, így aztán többször is meggyűlt a baja a médiával, de ettől a különcségtől kedvelik annyira.

Leültem az egyik székre, és szemügyre vettem magam a tükörben. A hajam egy rakat szénakazalra emlékeztetett, így megfésültem, és a változatosság kedvéért, most nem kötöttem fel. Úgy is szakad az eső. Az egész reggel jól indult. Mosolyogva biccentettem egyet a tükörképemnek, majd felkaptam a táskám, és levágtáztam a lépcsőn.

Túl elhamarkodottan ítéltem meg a reggelt. A konyhába érve lefagyott arcomról a mosoly. Azt hittem tegnap csak vicceltek apámék, mikor…

- Szia Hillary! –köszönt Jesse, és letette az asztalra a kávéját. Anyám széles mosollyal üdvözölt.

- Jó reggelt kicsim!

- Képmutató! –sziszegtem az orrom alatt anyám felé, de nem hallotta meg. Ilyenkor bezzeg tud kedves lenni. – Mondd azt, hogy nem azért vagy itt! –mutattam Jesse-re.

- De! –vigyorgott.

- Remek! –sóhajtottam.-De legalább kocsival vagy ugye? –néztem ki a zuhogó esőre. Bólintott. – Akkor lépjünk le mielőbb, nehogy véletlenül nélküled lógjak meg, és suli helyett egy utcasarokra menjek! –jegyeztem meg egy fintorral. A mondatot anyunak célozva. Vette is az adást.

- Ez nem vicces Hillary! –pakolta a tányérokat a mosogatóba. Vállat vontam, és a kapucnimat a fejemre. Kiléptünk az ajtón, majd egyből a kocsi hátsó ülése felé vettem az irányt.

- Miért nem előre? – lepődött meg Jesse, mikor beült a volán mögé.

- Mert itt nagyobb a hely! –válaszoltam. – Jah és nem kell kiszállnod, mikor beérünk a suliba! –elmosolyodott, miközben beindította az autót.

- Szégyellsz? –kérdezte a visszapillantó tükörbe bámulva.

- Téged nem! Csak azt, hogy a bébicsőszöm vagy! –dobtam le magam mellé a táskám, és gyakorlatilag elheveredtem az ülésen.

- Csak nyugodtan! Párnát ne adjak? –ironizált Jesse.

- Ez kedves… - gúnyolódtam, de azért nem változtattam a helyzetemen. Alig van negyed órára innen a suli. Sétálva. Nem értem minek ez a hajcihő.

- Mikor jöjjek érted? – rápillantottam. – Ne hazudj! – nem igaz! Már tudta mi jár a fejemben, és ez idegesített.

- Hét órám van! – nyögtem kelletlenül. – Számold ki! –jelentettem ki. Pont ekkor fékezett le a suli előtt. Abban a minutumban kiugrottam a zuhogó esőbe. – Akkor délután látjuk egymást papi! –gúnyolódtam, és becsaptam az ajtót. Futva tettem meg a parkolóból az utat a suli ajtajáig.

Szokás szerint nyüzsgött az aula, de most hála az égnek senki nem figyelt rám. Na jó! Ez azért nem volt teljesen igaz. Mrs. Gelbewitz leállított a folyosón, miközben a szekrényem felé haladtam.

- Ms. Swenks! –intett utánam, mire megfordultam.

- Jó reggelt! –köszöntem neki.

- Önnek is! – a sok tanár közül Ő az egyik, aki nem tegez minket. – A pár nappal ezelőtti iskola újságos incidensről szeretnék Önnel beszélni! –kezdett bele, mire én közbe szóltam.

- Ne haragudjon tanárnő, de marhára nem érdekel már ki mit gondol rólam! – meglepetten bámult rám.

- Igazán? Egyéni problémája, ha nem érdekli! Akkor nem is próbálkozom! De van itt még valami! A testnevelés tanár azt üzeni, hogy a tavalyi siralmas eredményei miatt, ebben a tanévben kötelezővé teszi a délutáni, illetve esti edzéseken való részvételt. Természetesen ez a pénteki napra is érvényes! – tátott szájjal bámultam a német tanárt.

- Ez most csak vicc ugye? – lepődtem meg.

- Az ilyen hangnemet nem szívesen veszem egy diáktól! Moderálja magát Hillary, ha nem akarja a német fakultációt is Ön tartani! –mosolygott gúnyosan, majd megfordult. – Mert szerencséjére, az nem úgy megy mint a testnevelés! – azzal otthagyott a döbbenetemmel, és meglepettségemmel. Ez nem ér! De totál nem!

Komoran ballagtam a szekrényem felé, majd mikor végre sikerült a kábulatból felocsúdva kinyitni a szekrényem, akkor újabb döbbenet borzongott végig rajtam. Egy lány szólított meg.

- Te vagy Hillary? – hogy mennyien kérdezik ezt mostanában. Kivettem a tolltartóm, és megfordultam.

- Te pedig…

- Nathan barátnője! –válaszolta. Na jó! Most jön az a bizonyos féltékenységi roham.

- Értem! –próbáltam eliszkolni mellette. A legkevésbé sem szerettem volna, ha újabb balhét csapnak a suliban, amiben én is benne vagyok.

- Várj! Félre értesz! –állított meg abban a finom hűvös modorában, amitől már az első szavától kirázott a hideg.

Rá néztem.

- Nem azért jöttem, hogy… veszekedjek! –nézett le az órájára. Lefogadom benne volt pár ezer dollárban, pont úgy ahogy az öltözéke is. Előkelő családban élhet.

- Nekem mindegy! –vontam vállat. Lehet nem is tudja mit tett Nathan.

- Tudom mit csinált Nathan! – visszaszívom. Pontosan tudja. És nem ideges?

- Aham! –bólintottam lassan.

- Csak arra kérnélek, hogy nézd el ezt neki! – mi van? Nézzem el? Most ezt komolyan mondják? Erőszakkal megcsókolt, és a barátnője még csak nem is ideges. Ezek totál hibbantak. – Nem tudod mi van a háttérben! Így is elég sokk neki, az, hogy Daniel haragszik rá!

- Neki sokk? –háborodtam fel. Lehunyta szemeit, és még mindig higgadtan folytatta.

- Szeretném ha beszélnél pár szót Andersonnal, hogy gondolja át, mert Nathan csak hirtelen felindulásból tette azt amit tett, és, hogy csak azért, mert félt, hogy elveszti a legjobb barátját! – magyarázta. Megszólalt a csengő. A tömeg megindult, de mi mindig csak ott álltunk a folyosó közepén.

- Miért tenném meg? –sóhajtott, és újra rám nézett.

- Csak… kérlek! Tedd meg! – néztem rá, mint egy hülye. Ekkor még totál nem voltam képben. De hamar rá kellett jönnöm a dolgok okára. Nem is olyan soká. Úgy a negyedik óra után. Lyukas óránk volt. Még mindig zuhogott az eső, így a tornaórásoknak a csarnokban volt az órájuk. Leültem a lelátóra, és bámultam, ahogy Danielék edzenek. Éppen fociztak, de nem a szokásos amerikai focit. Sosem értettem, hogy mi értelme egy labda után rohangálni. Én inkább a kézilabda híve vagyok. Na de ha jobban belegondolok, akkor arra sem jutott időm már jó ideje.

Letettem magam mellé a tankönyveimet, és a térdemre támaszkodva kémleltem az osztályt. Még a lányok is beszálltak focizni. Fura volt látni, az osztályok összetartását, de lehet csak azért, mert a mi osztályunkban kívülállónak számítok.

Eszembe jutott Jesse. Inkább most felhívom, hogy este kell értem jönnie, hála Mrs. Gelbewitznek. Még anya adta meg a számát reggel, mondván: „Bármi baj történne, hívd fel nyugodtan!”

Érted! Nem is a szüleimet hívjam, hanem Jesset. Nesze nekem.

Pár csöngés után fel is vette. Gyorsan elhadartam neki a helyzet állását, igaz először nem akart hinni nekem. De meggyőztem. Ugyan már! Ha lógni akarnék, simán meg bírnám tenni, Jesse ide, vagy oda!

Az edző hatalmasat ordított. Lefogadom, hogy felhallatszódott még a lelátó legfelső soraiba is. Lenéztem a pályára, hogy mi lehet a probléma, pont ekkor ült le mellém egy lány. Nem néztem rá, csak egy pillanattal később. Nathan barátnője.

- Szia! –köszönt egykedvűen, és letette mellém az italát, és a szendvicsét, míg Ő maga el nem helyezkedett.

- Szia! – köszöntem vissza. Elvégre bunkóság lenne, ha semmibe venném. Tekintetem újra Danielékre emeltem. Az edző feje lassan felrobbanni készült, mert Nathan és Daniel nem bírtak ki negyvenöt percet anélkül, hogy egymásnak ne esnének.

- Már megint? –sóhajtott mellőlem a lány, lehunyt szemekkel. Ki volt neki húzva, de csak amolyan finom stílusban. Pont olyanban, mint ahogy beszélt. Az egész lány valami furcsa intelligenciát sugárzott.

- Ja! –válaszoltam, újra a térdemre támaszkodva.

- Egyébként Claire vagyok! – nyújtott kezet, miután kibújt kötött pulóveréből.

- Hillary! –fogadtam el, bár már tudta a nevem.

- Nem akartam erőszakoskodni, az előbb, csak rám Daniel úgy sem hallgatna! – tette keresztbe a lábát, és kibontotta a szendvicsét.

- Miből gondolod, hogy rám hallgat? – vetettem fel a kérdést, és tovább néztem a vitát odalenn.

- Ugyan már! –mosolyodott el. – Szerelmes beléd! Pont rád ne hallgatna? –volt valami ebben a pár mondatában. Valami titok, amire érzem, hogy hamar rá fogok jönni, még ha nem is szeretnék.

- Régóta ismerem már mind a kettejüket! Ha valakinek hihetsz, az én vagyok! – mosolyognom kellett a magabiztosságán. Szimpatikusnak tűnt, de még mindig nem tudtam hova tenni az érzést, hogy valami nem stimmel.

- Mióta vagytok együtt Nathannal? –letörölte a morzsát a szájáról, de még ezt is olyan elegánsan.

- Azt hiszem másfél éve! Vagy lehet valamivel kevesebb! –vonta meg a vállát, és új falatot harapott.

- Az szép! –néztem rá elismerően, de a beszélgetésünket az edző hangja zavarta meg.

- Hillary Swenks! –üvöltött dühösen. Egyből oda kaptam a tekintetem. – Kérem, hagyja el a termet! –kérdőn bámultam rá. Már innen is kitoloncolnak? Claire is meglepetten pislogott mellőlem. – A további vérontás elkerülése érdekében, jobban teszi, ha lehűti a fiúkat! – éreztem, hogy égni kezd az arcom, ahogy mindenki tekintetét a hátamon éreztem, miközben Claire-al a nyomomban lesétáltunk, majd kiléptünk az ajtón.

- Egyszer megfojtom Őket! Már bocs! – Claire felnevetett. Pár centivel lehetett magasabb nálam.

- Bocs de nekem még van egy kis dolgom! – intett, azzal elindult az egyik vékony folyosón vissza. Csak ekkor jutott eszembe, hogy Én is ott hagytam a mobilom a lelátón. Filóztam rajta, hogy most rögtön visszamenjek-e érte. Igen! Rettentően lusta ember vagyok, de pár perc után úgy döntöttem, hogy mégis csak kellene az a telefon, ha nem akarok még egy hatalmas leszidást beszerezni a szüleimtől.

Lassú léptekkel indultam meg a csarnok felé, de egy hang megállásra késztetett. Beszélgetés szűrődött ki, az egyik folyosó leágazásból. A falhoz simultam, és úgy hallgattam tovább.

- Megőrültél? Le akarsz bukni? – hallatszódott Claire hangja. Meglepődtem. Nem is tudom miért. Hisz tudtam, hogy valami van abban a lányban.

- Nem! –sziszegte a választ még egy ismerős hang. Nathan. – De egyszerűen annyira isteníti azt a csajt! – Calire nagyot sóhajtott. Legalább is szerintem. Mert nem láttam őket.

- Ha nem szidnád úton- útfélen, akkor talán nem akarná Daniel beverni a képed! Nem is ismered Hillaryt! –erre már jobban felkaptam a tekintetem, de eddig is sejtettem, hogy rólam van szó.

- Nem is akarom megismerni! –válaszolta dühödten Nathan. Csend következett. Feltételezésem szerint vagy ölelkeztek, vagy smároltak. A csendet újra Nathan törte meg, de amit mondott, engem is meglepett. Úgy, hogy majdnem kiment a lábam alól. Nem hittem a fülemnek, és éreztem, hogy jó ideg fogok erre a kijelentésére emlékezni.

És ezzel végül értelmet nyert minden. Ezzel az egy mondatával….