Hogy a francba nem jöttem rá? Te jó ég! Olvashattam volna a jelekből, de teljesen lefoglalt a saját problémám. Így már érthető, hogy miért utál engem annyira. Vagyis ha igaz amit Daniel mondott azon az estén, a füle hallatára. Jesszus!

Éreztem, hogy elvörösödök, miközben az esti edzésre sétálok. A folyosó kihalt volt. Legalább is azt hittem. Vagy csak nem igen figyeltem a külvilágra, mert annyira elgondolkodtam.

Csak sétáltam, és azon gondolkodtam, hogy miért engem ver mindig a sors, ilyenekkel. Csak egy kis nyugalmat szeretnék. Csak egy igazán picit.

Beléptem az iskolához tartozó uszodába. Az edző még délután üzent, hogy úszással kezdünk. Remek. Honnan veszi, hogy egyáltalán tudok úszni. Mert tudok, csak nem emlékszem, hogy rákérdezett volna.

Mindegy. Nem is törődtem ezzel a ténnyel tovább, mikor beléptem a terembe. Tök üres volt. Körbenéztem. Rossz helyre jöttem? Vagy… tudom, hogy késtem de ennyit… Azért biztosan nem… Vagy mégis…

- Ms. Swenks! Attól tartok, hogy elkésett! –lépett elém az edző. Kövér kis termete ellenére, nem tudom hogyan lett belőle tesi tanár.

- Tudom, és…

- Nem! –vágott a szavamba, mikor mentegetőzni kezdtem. –Attól, hogy maga késett, még köteles az edzésre szánt időt, leúszni! –remek. Akkor itt leszek még egy ideig. – Nekem még van egy kis papírmunkám az irodában, de magára fogok nézni, szóval igyekezzen átöltözni, és kihasználni a rendelkezésére álló időt! – jelentette ki, és magabiztosan elhaladt mellettem. Hogy ebben a percben most, hogy utálom! Nem mintha máskor a szívem csücske lenne.

Megfogtam, és levettem a fehér kapucnis pulcsim, amin az iskola címere díszelgett, és a rövid piros nadrágom, amin szintén az a hülye madár volt látható. Még az öltözőben alá vettem a bikinim. Érdekes, hogy pulcsit meg nadrágot lehet venni a suli címerével, de fürdőruhát már nem.

Már nem mintha annyira vágynék egy olyan darabra.

Letettem a táskám, és a levetett ruhákat, az egyik székre a medence szélénél, és lassan sétálva a vízbe vezető létra felé vettem az irányt, aztán meggondoltam magam. Olyan snassz lenne itt belemenni, így inkább felmásztam oda, ahonnan a profik szoktak ugrani. Régen egyszer kétszer nekem is sikerült, egy két csavarral beleugranom a vízbe, de azóta már berozsdásodhattam.

Na nem baj! Itt az alkalom a gyakorlásra. Nagy levegőt vettem, mikor felértem, és lenéztem a tisztán csillámló vízre. De jó lenne elfelejteni Nathan mondatát, de még most sem ment. És azt hiszem nem is fog.

Újabb nagy levegő következett, majd felugrottam párszor, és mikor éreztem, hogy elértem a kellő lendületet, leugrottam. Két csavart sikerült az ugrásba vinni, mielőtt a hideg vízbe fúródtam volna. Pár másodpercig voltam levegő nélkül. Újra feljöttem a felszínre, és hátracsaptam vizes hajam. Összeköthettem volna. De annyira össze vissza voltak a gondolataim, hogy semmire nem gondoltam.

Úsztam pár hosszt, majd újra felmásztam oda, ahonnan az előbb ugrottam. Mereven bámultam a vizet, mintha az megoldással szolgálna. De nem. Ezt is, mint mindig egyedül kell megoldanom.

- Na? Nem ugrassz? –hallatszódik egy hang a lelátó sorai közül. Odakapom a tekintetem.

- Mit keresel itt? – lepődök meg. Már este felé jár az idő. Ilyenkor már senki sincs a suliban. Ilyenkor végződnek az edzések.

- Kérdésre kérdéssel nem illik válaszolni! – mosolygott, és elindult lefelé a lépcsőn a medencéhez. Követtem a pillantásommal. Rövid fekete nadrág volt rajta, ami a térde felett végződött, amolyan laza fajta, és egy ugyan olyan fehér pulcsi mint nekem, van csak férfi.

- Tervezem az ugrást, csak folyton hülye gondolatok gyötörnek! –válaszoltam. – Most te jössz! –vontam fel kérdőn a szemöldököm, de nem hiszem, hogy onnan lentről látta volna.

- Én bunkó vagyok! – mosolygott azzal az ellenállhatatlan mosolyával, amit én bezzeg innen is kivettem. – Nem mondtam, hogy válaszolok! –állt meg a medence szélénél, karba tett kézzel.

- Elmehetsz a fenébe! – mosolyogtam.

- Ne beszélj csúnyán! Nem szeretem, és nem illik egy lányhoz! – magyarázta.

- Igenis Uram! -húztam ki magam, majd újra ugrani készültem. Az ugrás megint két csavarosra sikerült. Óvatosan úsztam újra a felszínre, majd körbe néztem. Még mindig ugyan ott állt, ahol az előbb. Odaevickéltem. Mert kevésbé volt nevezhető úszásnak amit művelek. Nem tudom miért! Talán, mert a szívem egyre hevesebben vert.

Rátámaszkodtam a medence szélére, és felnéztem rá, mire leguggolt.

- Valami baj van? –fürkészte az arcom. Miért van az, hogy egyből rájön, ha valami nem stimmel.

- Semmi! –próbáltam úgy tenni, mint aki nem érti miről beszél.

- Ne hazudj! –vágta rá.

- Hagyj Daniel! Nem fontos! –próbáltam leszerelni, de kapott az alkalmon.

- Szóval mégis van valami! –jelentette ki, és felállt. Az anyámra gondoltam, aki gyakorlatilag eltiltott az Anderson fiútól, és Jessere, aki ha értem jön és itt talál minket, akkor nekem végem, mert tuti elmondja a szüleimnek. Na meg persze Nathan is ott volt, és az egész kibaszott élet.

- Nincs! Vagy is… nem fontos! –válaszoltam elgondolkodva.

- Miért nem mondod el? Azt hittem ennyi idő alatt már tudhatnád, hogy megbízhatsz bennem! –tárta szét a karját.

- A francba is! – csattantam fel. Most nem szólt közbe, hogy ne beszéljek csúnyán. –Nem tudsz te semmit! – kiabáltam. – Tűnj el! – parancsoltam dühösen, és ellöktem a lábammal magam a medence szélétől. Nem úgy tűnt, mint akit meghat, amit mondtam, mert levette a pulcsiját, felfedve előttem felsőtestét.

Istenem! Miért kínoz?

Ledobta papucsát, majd beugrott utánam a vízbe. Megálltam, és egy helyben tempóztam, várva hol jön fel. Idegesen tekintettem körbe. Most meg mi a frászt akar?

Pár másodperc múlva jött a felszínre. Pár méterrel előttem. Ijedtemben hátra löktem magam.

- Miért nem tűnsz már el? – kérdeztem dühödten.

- Miért tenném? –kezdett felém úszni.

- Mert azt mondtam! Mindenbe bele kell ütnöd az orrod! –kiabáltam, és a bejáratra néztem, ahol bármelyik pillanatban megjelenhet Jesse, vagy az edző.

- Akkor ezek szerint ebben hasonlítunk Hillary! –vágta rá, abban a fura hangnemben, mint mikor arra utasít, hogy ne beszéljek csúnyán.

Egyre közelebb ért. Miért lassultam le? Nem értem… Mígnem be is ért. Próbáltam szabadulni, de egyik kezével lefogott. Jobban mondva a derekamat, míg másik kezével fenntartotta magát.

Nem tudtam nem észre venni, a vizes hajáról lehulló cseppeket, és azt az éjsötét szemeit. Mikre gondolok te jó ég?

- Engedj el! –próbáltam magamtól eltolni, de semmi értelme nem volt. Egész testével hozzám simult, így kénytelen voltam egyik karommal a nyakába kapaszkodni, a másikkal meg fenntartani valamelyest magam.

- Miért van olyan érzésem, hogy Nathan van a dologban? –hogy képes ennyiből rájönni? Komolyan mondom kezd idegesíteni, hogy belém lát.

- És, ha igen? –néztem a szemeibe. Úgy vettem észre, hogy meglepődött. Arra számított, hogy tagadni fogok.

- Mit csinált az a szemét?! –sziszegte.

- Semmit! A francba is Dan! –sóhajtottam. Hogy a másik nem miért ilyen értetlen?! – Vannak dolgok, amikről, jobb ha nem tudsz! – magyaráztam. Mert ez az a dolog, ami biztosan jobb, ha titokban marad, de úgy tűnt kicsit máshogy fogja fel mint én.

- Valahogy éreztem! –mondta. – Éreztem, hogy ez lesz! – mosolygott fájdalmasan.

- Mire gondolsz? – lepődtem meg. Nem tudhatja, hogy Nathan…

- Hogy te meg ő… - hogy mi? Ezt tényleg ennyire hülye?

- Istenem! –nevettem fel, örömömben, és egyben megkönnyebbülésemben. – Ez viccnek is durva! –néztem rá újra. – Te komolyan azt hitted, hogy Nathan meg Én? – egyre jobban nevettem, miközben hátradőltem, és széttártam a karom a vízben. Tudtam, hogy nem merülök el, mert erősen szorít magához. – Hogy lehetsz ilyen buta? –kérdeztem, és kifejtettem magam a szorításából, és mosolyogva a medence széle felé kezdtem úszni.

Pár perc múlva már ott kapaszkodtam a medence falára erősített korlátban. Nagyjából abban a szintben volt, mint a víz.

Dan is utánam jött, így pár másodperc múlva már ott volt mellettem.

- Fura vagy! –mosolygott rám, mire megfordultam, és nekitámaszkodtam a medence falának.

- Miért? –kérdeztem. Erre ellökte magát, és elém evickélt.

- Dan-nak hívtál! –fürkészte a szemeim.

- Igen! –hagytam helyben. –És? –tényleg nem tudom mit akart ebből kihozni.

- Sosem hívsz így! Mindig Anderson vagyok, vagy Daniel! Ez annak a jele, hogy… - felemeltem a kezem.

- Állj le! – nevettem el. – Nincs itt semmilyen jel! Túl sokat képzelsz magadról Anderson! – néztem rá játékosan, mire elmosolyodott, majd az a kis csalfa mosoly is lefagyott, mikor újra rám nézett.

- Kicsit azért bánt… - kezdett bele. Felvontam a szemöldököm. – Te tudod mi bántja Nathant… mert tudom, hogy valami nincs rendben… és még sem mondja el nekem! A legjobb barátjának! –tisztán láttam az arcán, hogy nagyon bántja a dolog. Még csak nem is mérges… vagy ilyesmi. De akkor eszembe jutott, amit William mondott a telefonban.

- Öm… - kezdtem bele bár nem tudtam, hogy kérdezzek rá a dologra. – Vannak titkaid? –jesszus! Ekkora baromságot. Ez tök ciki.

- Persze! – nevette el magát. –Mindenkinek vannak! –bólintottam, de valahogy nem tudtam ezen nevetni.

- De én súlyos… nehéz titkokra gondoltam! Amire nem vagy büszke! –komolyan kíváncsi voltam, és gondterhelt arckifejezésemből ítélve, ő is annak vette végre.

- Nincs! De miről beszélsz Hillary? –értetlenkedett. Úgy tűnt igazat mond, így hatalmas kő esett le a szívemről. Jól esően engedtem bele magam a hideg vízbe, majd ahogy ellepte a fejemet is, újra a felszínre jöttem. Jó volt ez a felfrissülés.

- Mondtam én, hogy fura vagy! –jelentette ki vigyorogva Daniel, és két oldalamon megtámasztotta karjával a medence szélét. Ahogy közelebb került hozzám, egyre hevesebben vert a szívem. Nem nagyon éreztem még ilyet. Sőt…

- Mit csinálsz? – a hangom akaratlanul is halkabb lett, ahogy figyeltem az arcát.

- Befejezem amit elkezdtem azon az estén! – értetlenül meredtem játékos mosolyára.

- És ha nem hagyom? – tudtam mire gondol. Arra a dologra, ami talán megtörténik, ha Nathan nem jön. Most én kezdtem mosolyogni.

- Erőszakhoz folyamodom! – felelte kurtán, és egyre közelebb hajolt.

- És mi van ha sikítozni kezdek, és idecsődítem az edzőt? –nem tudom miért húztam az időt. De jó játék volt.

- Elbánok vele fél kézzel! – mosolygott.

- Akkor esélyem sincs a menekülésre? – latolgattam hangosan.

- Miért akarnál menekülni? – kérdezte, miközben a víz lágyan ringatózott körülöttünk.

- Húúú! – néztem rá hunyorogva. – Nagyon biztos vagy a dolgodban! –ráztam meg a fejem.

- Miért ne lennék? – rántotta meg a szemöldökét szemtelenül, majd megcsókolt. És legnagyobb döbbenetemre hagytam. Hagytam és visszacsókoltam. Nem gondoltam Nathanre. Nem gondoltam arra, hogy gyakorlatilag el vagyok tiltva Daneltől. És legfőképpen nem gondoltam arra, hogy bármikor megláthat az edző, vagy Jesse.

Csak arra gondoltam, hogy egész testével hozzám simul, én meg átkarolom a nyakát. Basszus mit művelek? Még az sem izgatott különösebben, hogy a hátam a korlátnak nyomódott, és egy medencében voltunk.

Engedtem a csábításnak, és mondhatom nagyon jó volt. Minden érzékemmel csak Danielre koncentráltam. Ahogy csókol… ahogy ölel…

Nem tudom miért, de úgy éreztem, erre vártam már mióta. Pedig lett volna alkalmam… de valami mégis megakadályozott benne.

Lihegve váltunk szét. Tompán hallottam a víz lágy ringatózását, majd léptek zaját.

- Hillary! –ordította valaki a nevemet, akinek a hangja egyáltalán nem tetszett. Azon nyomban lefejtettem a karom Daniel nyakáról, és megkapaszkodtam a mögöttem lévő csőben, majd a hang irányába néztem. –Hillary! Végre! Már mindenhol kerestelek ebben a hülye iskolában! – alig bírtam megszólalni. Először Daniel lehajtott fejére néztem, majd fel a medence túlsó végégbe.

- Öm… - kezdtem bele zavartan. – Je…Jesse! Máris megyek! – nyögtem, majd újra az Anderson fiúra meredtem. Először nem tudtam mit is mondjak. De csak kellett valamit. – Izé… majd beszélünk! – tettem a kezem a mellkasára, mire rám bámult.

- Hát persze! – nyögte gúnyosan, majd egyik kezével elengedte a korlátot, hogy ki tudjak mászni, és ott hagytam.

Annyi minden kavargott a fejemben. Most mi komolyan csókolóztunk? Te jó ég! Mármint jó volt. Túl jó.

Ezen járt az agyam, mikor a kocsiban ültem Jesse mellett. Nem kérdezett semmit. Némán ültünk mind a ketten. De mit is mondtunk volna egymásnak. Majd hirtelen eszembe jutott valami. Épp egy utcatábla mellett haladtunk el, mikor…

- Fékezz! –parancsoltam rá hirtelen, mire engedelmeskedett.

- Mi a… -nézett rám dühösen, mikor rájött mit készülök tenni. Kinyitottam a kocsi ajtaját.

- Fordulj le abban az utcában! Tíz perc és itt vagyok! – jelentettem ki, rácsapva az ajtót. Értetlenül bámult rám.

- De mégis mit…

- Tedd amit mondtam! – kiabáltam dühödten. Ezt a dolgot még most el kell intéznem. Ha nem beszéltem vele, biztosan nem alszok.

És egyszer csak ott álltam azelőtt a tölgyfából készült, hatalmas ajtó előtt, és az egyik oszlopon lévő gombot megnyomtam. Nem voltam biztos benne, hogy Ő nyit majd ajtót, és azt sem tudtam mit mondok majd ha a szüleivel állok szemben, de ennyit kockáztatnom kellett.

Kisvártatva mozgást hallottam bentről, majd a nagy tölgyfaajtó csiga lassúsággal kinyílt, én pedig ott támolyogtam előtte, míg a nyílásban megjelenő alak, csak meglepetten bámult le rám. Összeszedtem minden erőmet, és megszólaltam.

- Nathan! Beszélnünk kell!