Rémült arckifejezéséből rögtön tudtam, hogy sejti miért vagyok itt. Hátra nézett, mintha félne, hogy a szülei meglátnak, majd újra rám nézett.

- Sétáljunk egyet! –mondta, és kilépett az ajtón. – Elmentem! –kiabálta még hátra, majd elindultunk. Meg sem lepődtem, hogy nem kér engedélyt. Ez csak az én szüleim mániája.

- Nem veszel kabátot? –lepődtem meg, hisz egyre hidegebbek az éjszakák.

- Nem kívánok sokáig az éjszakában időzni veled! –jelentette ki hidegen. Meg is értem. Ilyen témáról nem szívesen beszél az ember. Kikanyarodtunk a főutcára. Rengeteg fény világított a közeli vendéglátóhelyek felől, és sok autó suhant el mellettünk.

- Nézd… - kezdtem volna bele, de félbe szakított, mint ahogy mások is szokták.

- Hallottad igaz? –sóhajtott. – Amikor Claire és Én beszéltünk! –nem nézett rám. Csak egyenesen bámult a semmibe, miközben zsebre dugott kézzel ballagott előre.

- Igen! –nyögtem ki. – Sajnálom… - néztem le a cipőmre.

- Mit? –kiabálta dühödten, és végre rám nézett. Megfélemlített, ahogy a tompa fényekben láttam ingerült arcát. – Azt, hogy selejt vagyok? Már tudod! Nesze! Itt vagyok! Kiröhöghetsz! –dühöngött. Eltorzult a fejem.

- Miért tenném? – megtorpant.

- Jaj Hill! Hagyjuk már! Nincs ilyen csaj mint te! A világon nincs! – értetlenül meredtem rá. – Tiszta szívedből szereted Danielt, szép, vagy, okos, és olyan felfogásod van, aminek párja sincs! Miért nem ijedsz meg, mint ahogy mások tették? Hol van elrejtve benned a csapda? – most már végképp nem értettem. Időm sem nagyon volt felfogni mit is mondott, mert rögtön úrrá lett rajtam is a düh.

- Mégis mit képzeltél? – kiabáltam. –Hogy ide jövök, és a szemedbe kacagok? Mi értelme lenne? Semmi! A másik meg az, hogy nem hiszem, hogy ezért joga lenne bárkinek is elítélni téged! Attól, hogy te nem úgy gondolkodsz mint más emberek, nem jelenti azt, hogy ki kellene téged közösíteni! –hadartam. Kezdtem én is érezni a hideget. Nem csoda. A hajam még nem száradt meg teljesen.

- Akkor mégis miért vagy itt? – először azt hittem nem tudok válaszolni, de erőt vettem magamon.

- Miért nem mondod meg Danielnak? – a leheletem látszott a hideg levegőn.

- Te viccelsz? – tört ki belőle. – Álljak oda elé, és mondjam meg, hogy…

- Nem! –vágtam közbe. – Akkor élj így! Hogy nem tudod meg soha, hogy mit reagálna rá! Akkor csak szenvedtesd magad! – már nagyon elegem volt. Hogy lehet valakinek ilyen felfogása? Istenem!

- Nem értesz te semmit! –tárta szét a karját. – Nem tudod, hogy mi az a fájdalom! – fanyarul mosolyognom kellett. Még hogy én ne tudnám? – Nem tudod milyen érzés, mikor ódákat zeng rólad! Nem tudod azt sem, hogy milyen érzés az, hogy ha látom, hogy mennyire szeret téged! – elhalkult a hangja. Lehajtottam a fejem. Eszméletlen bűntudat lett úrrá rajtam, visszagondolva a ma esti csókunkra Dannel. – Sajnálom, hogy emiatt szemétkedtem veled, de nem tudtam mit tehetnék! Eddig mindig annyival elintézte a csajokat, hogy egy éjszakán át kihasználta őket, de veled valahogy más! Veled komolyan gondolja, és… -  kár, hogy az én figyelmem csak az a rész kötötte le, hogy kihasználta a csajokat. Na mindegy. Van most más probléma is.

- Állj le Nathan! – szakítottam félbe. – Egy szavadba kerül! Egyetlen egy szavadba! – nyögtem. Mit tehettem volna? Más szenvedjen, míg én jól érzem magam?

- Mi? – vágott értetlen képet. – Ezt, hogy érted?

- Egy szavadba kerül… és a közelébe sem megyek többé Danielnak! – ez én volnék? Biztosan? Soha nem érdekeltek mások érzései! Mi változott meg?

Meghökkenhetett.

- Úristen Hillary! – fordult meg, és idegesen túrt bele a hajába. – Hogy mondhatsz ilyet? Te teljesen hülye vagy! –sóhajtotta. – Hagyjuk ezt az egészet! Felejtsd el amit ott hallottál! Mintha nem is lenne! Oké? –szerintem kezdhette feszélyezni ez a beszélgetés, és ezzel nem volt egyedül.

- Nem értelek! –ráztam meg a fejem, bár ellenkező esetben én sem tudom mit tettem volna.

- Csak egyet szeretnék kérni! –fordult vissza felém. – Csak egy valamit! – kérdőn felvontam a tekintetem. – Ne szólj neki róla!

- De…

- Csak ne! –rivallt rám. – Így sem vagyunk jóban! És szeretném, ha nem úgy gondolna rám, mint egy rossz buzira! – hátrahőköltem. Először hallottam tőle, hogy kimondja ezt a szót. Sőt! Hogy ilyen nyíltan beszélne erről. – Azt szeretném, ha azt hinné, hogy egy szemétláda vagyok, azért bántottalak! De még így is azt hiszi, hogy valamikor a barátja voltam! –halkította le a hangját.

- Honnan veszed, hogy amúgy mást gondolna? – értetlenkedtem.

- Tudom és kész! Nem akarom, hogy kételkedjen! Mert nem mindig volt ez így! Nem mindig voltam fura! Pár évvel ezelőtt, még azon gondolkodtam volna ha meglátlak, hogy hogyan fektesselek meg! – nevetnem kellett ezen. Bár ez a nevetés is inkább fájdalmas, sajnálkozó kacagásba csapott át. Ő is elmosolyodott.

- Ahogy akarod! – jelentettem ki végül. – Bár nem tudom… - kezdtem bele, de nem fejezhettem be, mert átkarolta a vállam, és megölelt. Az a tipikus baráti ölelés, és én boldog voltam, hogy így gondol rám. Magamba szívtam az illatát, és visszaöleltem. Nehéz egy helyzet, de azt hiszem ebből is sikerül majd valahogy kijönni. Valahogy úgy, hogy mindenkinek jó legyen.

Az állát a fejemen támasztotta meg. Sokkal magasabb volt. Viszont pár másodperc múlva, hirtelen eltávolodott.

- Vizes a hajad… - jelentette ki rémülten.

- Jah! –fogtam meg egy tincset belőle, bár már a vége száraz volt. – Edzésen voltam! –mosolyogtam fáradtan.

- Idióta! – förmedt rám dühösen. Értetlenül meredtem rá. – Alig van öt fok! Te meg vizes hajjal mászkálsz az utcán! Istenem mekkora hülye vagy! –na köszönöm szépen. Bár újat nem mondott ezzel. – Haza vigyelek? – ajánlotta fel, de megráztam a fejem, és a túloldalt lévő utcára bámultam.

- A bébicsőszöm már vár! –felvonta a szemöldökeit. – Hosszú! Sóhajtottam! – már a gondolattól is kirázott a hideg, hogy Jesse ezt a szerepet tölti be. – Na én leléptem! –nyögtem, és átrohantam az úttesten. Nem éppen a legjobb megoldás, de lusta voltam elsétálni a legközelebbi zebráig. Néhány autó dühösen dudálva minősítette ezt, de nem érdekelt.

- Te tényleg hülye vagy! –kiabált utánam Nathan. Csak mosolyogtam. Nem voltam még ilyen helyzetben. Ez járt még akkor is a fejemben, mikor este végre az ágyamban pihenhettem.

Más beállítottságú. Nagyon más. De a „más” annyira relatív fogalom. Ha az ember a saját neméhez vonzódik, abban mi a más? Vagy miért gondolják az emberek rögtön, hogy az rossz? Persze mindenki a különböző nemek kapcsolatához szokott hozzá… Pedig hányan lehetnek, akik így éreznek? És mennyien akik titkolják? Pedig rájöhettem volna Nathannal kapcsolatban is. De elvakultam hittem valami másban. Valami olyasmiben, amit még magam sem tudtam megmagyarázni.