A hét hamar eltelt. Mármint az úgynevezett „sulihét”. Maradt két napom kipihenni magam. Kipihenni? Na persze. Először is el kell mennem Samhoz. Kíváncsi leszek, hogy mit fog szólni az ötletemhez.

Egész héten kerültem Danielt. Nem szándékosan, csak valahogy mindig úgy jött ki a lépés… no meg akaratlanul is, de mindig eszembe jutott Nathan. Tehetem Én ezt vele? Egyáltalán ki vagyok Én, hogy bármiről is döntsek. Úgy vettem észre a sors is kegyes volt velem, mert nem igen találkoztam velük az iskolában.

Kipattantam az ágyamból, és kinéztem az ablakon. Sütött a nap, de a fákon, és a füvön látszott, hogy nincs éppen meleg. Nem baj!

Pont ezzel a gondolatommal párhuzamosan akkorát tüsszentettem, hogy azt hittem a fejem elszáll a nyakamról. A tegnap este hatása!

Gyorsan kotortam néhány ruhát a szekrényemből, felöltöztem, és átdobtam a vállamon a táskám.

Pár perccel ezelőtt már láttam, hogy Jesse kint vár a ház előtt a kocsiban. Ő nélküle nem igen engednek el a drága szülők sehova. Hálás voltam érte, hogy segít.

Lerohantam a lépcsőn, majd egyenesen ki a házból.

- Elmentem! –kiáltottam mielőtt becsuktam volna az ajtót, de anya még utánam szólt.

- Hova? Úgy hiszem megbeszéltük, hogy…

- Jesse-vel megyek ne aggódj már! – üvöltöttem, majd a tekintetem az autóra tereltem. Jesse a volán mögött ült, és felém nézett.

- Na mi lesz már? Még ma esetleg? –intett a mellette lévő hely felé, mire futni kezdtem. Így is késésben vagyok. Mármint magamhoz képest.

- Bocs! – ugrottam be az ülésre, a táskámat hátra dobva. – És… kössz! – néztem rá, mire csak elmosolyodott, és elfordította a kulcsot. A motor jólesően búgott fel, mikor elindultunk. Először nem szóltam egy szót sem. És ő sem volt az a beszédes kedvében, de nagyon nem szeretem a csendet, és tisztázni akartam vele azt, amit a napokban egyetlen egyszer sem volt erőm.

- Figyelj… amit a múltkor ott a medencében láttál… - kezdtem bele óvatosan, de Ő megszakított, és kertelés nélkül folytatta.

- Ha arra a nyálcserére gondolsz, amit az Anderson fiúval végeztetek, akkor…

- Hééé! Hogy lehetsz ilyen szemét? – néztem rá szúrósan, de az a tekintet is megenyhült, mikor láttam amint kajánul vigyorog. Nem tudom miért, de nagyon szimpatikusnak tűnt, bár nem voltam vele nagyon egy irányú, mióta lelőtte Danielt. Tudom véletlen volt, de mégis ott motoszkált mindig a fejemben, mikor vele voltam.

- A lényeg, hogy nem mondtam semmit a szüleidnek! – jelentette ki, újra az utat figyelve. – Ovis! – jegyezte meg vigyorogva. Eltátottam a szám. Lehet néhány évvel idősebb, de ez nem ok arra, hogy ilyeneket mondjon nekem.

- Vond vissza! –emeltem a tekintetem én is az útra.

- Miért tenném? – makacskodott. – Ovis! – kezdte nagyon húzni az idegeim. – Vond vissza! – ismételtem magam, miközben valami nyomós érv után kutattam. Meg is találtam.

- Tedd le azt! – mutatott a kezemben lévő tárgyra.

- Vond vissza! – makacskodtam, és lehúztam az ablakot. Úgy tűnt azt hiszi, nem gondolom komolyan. Kinyúltam az ablakon, kezemben azzal az apró nyaklánccal. A hideg szél megcsapta a bőrömet.

- Hillary! Kérlek! – nyúlt egyik kezével utánam.

- Vond vissza! – sziszegtem.

- Oké! Visszavonom! Add már ide! –meglepetten bámultam rá, mert komolyan úgy tűnt, hogy ideges. A kezébe helyeztem az ékszert, mire ő ingerülten a zsebébe dugta. Kicsit feszengve ültem vissza az ülésbe.

- Bocs! – nyögtem ki pár perc szünet után.

- Semmi gond! – jött a válasz, de nem nézett rám.

- Kitől kaptad? – kíváncsiskodtam. Mindig ez a vesztem. Miért nem tudom én sosem befogni?

Elővettem az üdítős üvegem, és inni kezdtem, hogy elnyomjam túlbuzgóságomat. Jesse nagyot sóhajtott. Láttam, hogy erősebben kezdi markolni a kormányt. Veszélyes vizekre eveztem, úgy tűnik.

- A feleségemtől! –sugárban ömlött ki belőlem az üdítő, és olyan köhögő rohamot kaptam, hogy azt hittem ott fulladok meg.

- Van feleséged? –köhögtem, és visszazártam az üvegem, majd eltettem. Nagyot nyelt.

- Volt! –suttogta, és lefordult az egyik sarkon. Annyi kérdésem lett volna még, de megérkeztünk az Anderson villa elé. Lassan megnyomta a féket, és az autó megállt.

- Két perc az egész! – szálltam ki a kocsiból, de rögtön meg is fordultam. – Ami azt illeti, kéne egy kis segítség! – billentettem oldalra a fejem. Összeszűkült szemekkel nézett rám, de kiszállt ő is, leállítva a motort.

Beérve a házba kit látnak szemeim?

- Frances! – mosolyogtam gúnyosan. – Hogy csúszik mostanság a felmosórongy? –nem tiszteletlenségnek szántam, és ezt ő is tudta, de szerettük piszkálni egymást.

- Hillary! Milyen nagy öröm, hogy újra látlak! –fintorgott. Eresztettem felé egy gúnyos mosolyt én is.

- Sam? –tértem rá egyenesen a tárgyra, amiért ide jöttem. Szerettem volna hamar túlesni ezen, mert bármelyik pillanatban megjelenhet Daniel, elvégre a házában vagyunk.

- Fenn van a szobájában! –válaszolta Frances.

- Lekötelezett! –pukedliztem egyet, majd a vigyorgó Jessevel a nyomomban, elindultam fel a lépcsőn.

A ház semmit sem változott. Minden pontosan a helyén volt, így biztosan tudtam merre kell menni. Két perc sem telt bele, már kopogtattam is az ajtaján. Halk hang szólt odabentről:

- Gyere! – beléptünk. A szőke kislány az ablaknál ült, és nézett valamit a távolban. Még akkor sem fordult meg, mikor teljesen bementünk.

- Jól vagy? –tettem felé, néhány bizonytalan lépést, majd Jessere néztem, mintha ő tudhatná a választ, de csak megvonta a vállát.

- Persze! – fordította félre egy kicsit a fejét, így nem láttam teljesen az arcát. – Csak elméláztam egy kicsit! – fordult meg a kerekes székkel. Döbbenet lett rajtam úrrá, mikor megláttam teljesen az arcát. Baloldalon lila folt éktelenkedett. Első, amire gondoltam az, hogy megütötte valaki. De akkor az a valaki nagyon megbánja. De ez a kételyem hamar szétfoszlott, mert rájöttem, hogy ebben a házban senki nem bántaná, és Daniel sem hagyná. Imádja a húgát.

Egy lehetőség maradt. Felnéztem Jesse-re, majd vissza a kislányra.

- Megpróbáltál felállni egyedül! Igazam van? – támasztottam meg a tolószéket. Sam csak nagyot sóhajtott. – Istenem Sam! Mondtam, hogy ha nem vagyok itt ne próbálkozz! Vagy legalább hívj valakit! – lehajoltam az arcához, és jobban szemügyre vettem a foltot. – Hova ütötted be?

- Az ágy sarkába! – mondta felszegett fejjel. A tartása még most is megmaradt.

- Túl éled! – távolodtam el tőle. – De most el kell mennünk valahova, ahogy megígértem! – felnézett rám, majd a mögöttem állóra, aki eddig csendben volt. – Jah! Ő itt Jesse! Ő fog minket elvinni! A testőröm! – vigyorogtam.

- Nagyon vicces Hillary! – vonta meg a vállát a fiú.

- Hova megyünk? – kérdezte Sam, és egyenesen rám bámult.

- Majd meglátod! Csak előtte… Jesse… segítenél lejutni nekünk a földszintre? Van lift meg minden, de így gyorsabb! –bólintott, és ölbe kapta a kis szőkét, én meg nagy nehézségek árán összecsuktam a tolókocsit, és elindultunk le a lépcsőn.

Imádkoztam, hogy ne találkozzak Daniellel, de úgy tűnik Isten szabadságon volt.

- Swenks? – torpant meg a lépcső végében Dan, majd szemei egy csapásra mintha érzelemmentessé váltak volna. – És a híres Jesse! –jelentette ki, és húgára nézett. – Hova ilyen sietősen? –mosolygott fájdalmasan.

- Nem tudom! –nézett rám a kis szőke. Az Anderson fiú persze követte a pillantását.

- Ne aggódj! Épségben visszahozom! –mosolyodtam el, de ő nem talált semmi vicceset a dologban. Én sem azért mosolyogtam Oldani akartam a feszültséget kevés sikerrel.

- Jó szórakozást! – sétált el mellettem. Egy röpke pillanatig a keze után nyúltam észrevétlenül, de mintha nem lenne kíváncsi rám, kihúzta az ujjaim közül.

- Indulhatunk? – törte meg a pillanatot Jesse.

- Persze! –bólintottam zavartan, és kikászálódtunk a kocsihoz. Egész útón nem szóltam semmit, csak az utolsó öt percben törte meg a csendet Sam. A hátsó ülésen ült, és az elsuhanó házakat nézte.

- Fáj neki! – hátra pillantottam.

- Hogy mondod?

- Fáj neki! Még ha nem is mondja! –bámult rám a kislány. Bólintottam, és előre fordultam. Néhány perc csend után válaszoltam csak.

- Nem tettem semmit! –nyögtem.

- Igazán? – mosolygott gúnyosan Sam. Abban a pillanatban fékezett az autó, és Jesse kihúzta a kulcsot. – Megérkeztünk? –lepődött meg Sam, majd nagy levegőt vett. – Hát akkor indulás! – intett Jessenek, hogy segítsen neki, én meg ott ültem lefagyottan. Mit csináltam, amiért Daniel kibukott? Mert mindenki tudja, hogy róla volt szó. A pillanatot Sam törte meg, mikor mindannyian kiszálltunk.

- Jézusom! – kerekedett el a szeme, mikor meglátta a bejárat felett díszelgő plakátot. – Én ide be nem megyek! – rázta meg a fejét.