Tudom szemét vagyok! És? Az élet ettől szép! Egyébként meg ez pont egy ilyen hely! A hidegre való tekintettel gondoltam erre. Ha meg nem akar felállni abból a hülye székből, az az ő baja nem az enyém. Én megpróbáltam mindent.

Lassan lépkedtünk a folyosón. Még mindig Jesse vitte a szőkét.

- Jó lenne ha befejeznéd a sértődött királylányt játszást! – vetettem rá egy pillantást, de csak egy hideg pillantást kaptam válaszul. Úgy is megtörik ha bemegyünk a medencébe.

Egy köntösbe öltözött nő lépkedett felénk a folyosón. Széles mosolya hamar elárulta, hogy vele beszéltem telefonon.

- Sziasztok! –köszönt, miközben Samre bámult. – Te lennél Sam ugye? –igazán kedvesnek tűnt, szóval nem tudom a szőke miért rühellte kezdettől fogva.

- Ugyan! Ezt miből gondolta? – kérdezett vissza ironikusan. – Jaah persze! – emelte mutató ujját az ajkához. – Én vagyok az egyedüli akit vinni kell! – a nő arcáról nem fagyott le a mosoly. Bizonyára mindennaposnak találja az ilyen viselkedést.

- Te pedig Hillary! – nyújtott kezet.

- Jah! –fogadtam el a felém nyújtott ujjakat. – Ő pedig Jesse, a… - kezdtem bele, de mit is kellene mondanom? - … a… a…

- Hillary bébiszittere! – válaszolt Sam. Ránéztem. Ezt vegyem kihívásnak? Elégedetten vigyorgott. Na persze! Rajtam nem fog ki.

- Szia Jesse! – mosolygott a nő, bár nem lehetett idősebb pár évvel Jessenél. Sam pedig ezt még megbánja. – Akkor akár indulhatnánk is a medencék felé! –intett a nő, és megfordult. Hosszú barna haja copfba volt kötve, és állásából ítélve, nem rég szállt ki a vízből.

Csak ekkor jutott eszembe, hogy a mobilom kinn hagytam a kocsiban.

- Jövök egy pillanat! A kocsiban maradt a telefonom! – szólaltam meg. Lehet másoknak nem olyan fontos, de ez szerves része a külvilághoz való tartozásomnak, ami valójában nincs is, de mindegy.

Futni kezdtem, hogy hamarabb visszaérjek. Eszembe jutott Daniel. Már megint elszúrtam valamit. Nem is érdekel. Tudhattam volna, hogy ez lesz. Kellett nekem ilyesmivel foglalkozni. Az elmúlt 17 évben megvoltam a pasik nélkül, sőt! Barátok nélkül, akkor nem lesz most sem gond.

Kiértem az autóhoz. Egy mozdulattal kinyitottam és kutatni kezdtem a telefonom után, amit hamart meg is találtam, de én hülye, mint mindig túl kíváncsi voltam.

A vezető ülés melletti kis tartóból, kilógott egy apró irattartó. Nem tudom mi késztetett rá, hogy megnézzem. De beültem az autóba és kihúztam. A fekete apró mappát mikor szétnyitottan, egy csomó írta csúszott ki. Felkapkodtam őket. Úgy voltam vele, hogy inkább nem, de mikor megláttam egy képet, még sem álltam le.

Egy nő volt rajta. Rövid, göndör, szőke hajjal, amibe egy virág volt tűzve. Csinos, és nagyon szép volt. Bár nem tudom ez a „volt” honnan jött. Lehet csak elváltak.

A képen éppen egy ágyon hasalt, és arcán tökéletes mosoly ült. Visszanyomtam a képet a helyére. Ekkor vettem észre még egy papírt. Széthajtottam, és olvasni kezdtem. Először nem igazán igazodtam ki rajta, de aztán a lap alján lévő szöveg mindent megértetett velem.

Eltátottam a szám, majd gyorsan visszaraktam a lapot a helyére, és kiszálltam az autóból a vezető ülés felöli ajtón.  Elgondolkoztam az olvasottakon.

Ezek szerint igaz amit a szüleim mondtak, hogy lefokozták. És az is értelmet nyert, hogy miért, és az is, hogy miért ilyen alantas munkával bízták meg, minthogy engem kell furikáznia. Gondolataimból egy dudaszó, és fékcsikorgás rázott fel.

- Az Istenit! –csúszott ki a számon, miközben a motorháztetőre vágtam. – Majdnem elütöttél! –kiabáltam dühödten.

- Mondjuk nem az út közepén kéne kiszállnod az autóból! –üvöltötte vissza a sofőr, akit mikor megláttam, rendesen le is döbbentem. Szerintem azt az arckifejezést ami akkor rajtam volt, még Michel Jackson is megirigyelte volna.

- William? – tágultak ki a szemeim. Ha nem szól vissza talán ki is esnek, és végig gurulnak a motorháztetőn.

- Hillary? –hallatszódott a hangja a lehúzott ablakon át, de azon nyomban mikor arrébb mentem, a gázra lépett, és elhajtott. Szerintem nem igazán örül a találkozásnak, de volt egy olyan érzésem, hogy nem most láttam utoljára. Pláne ha visszagondolok a hívására.

Miután végigtapogattam magam, hogy mindenem meg van-e, visszamentem az épületbe, és átöltöztem. Elvégre reményeim szerint már benn voltak a medencében. Egy kedves öreg bácsi, feltehetőleg a gondnok, igazított útba, hogy merre kell mennem, így több-kevesebb sikerrel el is találtam a célhoz.

Egy hatalmas terem volt, középen egy medencével, és a jobb fala teljesen üveg volt, ami mögött delfinek úszkáltak. A medencében is volt egy.

Elindultam a csempéken, egyenesen a medence túlsó sarkában időző Samhez. Az ismerős nő volt vele, akit Nancynek hívtak(még a telefon beszélgetéskor mondta), és egy ismeretlen férfi. Mind a hármójukon fürdőruha volt. Jesset, az egyik padon találtam meg. Telefonált.

Odasétáltam Samhez. A keménynek tűnő kislány, most remegett. Ott ült a medence partján, előtte a vízben pedig a két felnőtt.

- Nézd Sam! Itt vagyunk! Nem történhet semmi baj! A medence itt még nem mély! – magyarázta Nancy. A kis Anderson lányka megrázta a fejét.

- Ne gyerekeskedj Sam! – ültem le mellé. Belelógattam a lábam a vízbe. Nem volt annyira hideg, mint amire számítottam.

- Igen? – nézett rám dühödten a szőke. – Te tudod használni a lábaid! Én nem! Nem akarok belefulladni! De kösz a próbálkozást Hillary! Rendes vagy! Haza akarok menni! – szorította meg a párkányát a medencének. Most először ütött belém az az érzés, hogy rossz ötlet volt idehozni, de nem adhatjuk fel ilyen könnyen. Elvileg már rég tudna járni fizikailag, de az agya ebben meggátolja. Nem is tudom, hogy mondják az ilyen bénultságot. Mindegy! Ezen felesleges most gondolkozni. Nem fogom haza vinni anélkül, hogy megpróbáltuk volna.

- Oké! Ha ezt akarod, haza viszlek! – ereszkedtem bele teljesen a vízbe. Felvonta a szemöldökét. – De előtte én ki akarom használni, hogy itt vagyok! – jelentettem ki, és úszni kezdtem. A delfin egyből megkörnyékezett. Kíváncsi voltam mindig mi folyik az ilyen állatokkal folytatott rehabilitációs órákon.

Megtorpantam. Már amennyire a vízben lehetett. A delfin pont előttem dugta fel az orrát a felszínre. Megsimogattam.

- Egész… vérengző vadállatnak látszik! – néztem gúnyosan Samre, mire egy fintor volt a válasz.

- Most ezzel fogsz nyaggatni? –vonta meg a vállát.

- Azt hiszem… Igen! – válaszoltam könnyedén. Felsóhajtott, majd kelletlenül belekapaszkodott az előtte álló férfi nyakába. Arcáról tisztán leolvastam a rémületet. Egy pillanatra bevillant a az öcsém arca. A rémület.

Abban a pillanat kihagyott az agyam, és elsüllyedtem a vízben. Szerencsére hamar kapcsoltam, és újra a felszínre jöttem.

- Jól vagy Hillary! – úszott mellém Nancy. Bólintottam, és megráztam a fejem. Próbáltam a feladatra koncentrálni. Sam nagyon félt. Görcsösen kapaszkodott a pasi nyakába, aki egy mozdulattal lefejtette a kislány ujjait, és a delfinhez érintette.

- Ne félj tőle! –magyarázta. – Kapaszkodj meg jól benne! – mosolygott kedvesen.

- Nem! – rázta meg a fejét a szőke. – El fogok merülni! – fogta szinte könyörgőre a hangját.

- Dehogy! – kapcsolódott be Nancy is. – Dobd ezt el! – nyújtott át neki egy labdát a nő.

- Minek? – fintorgott Sam. Istenem! Már lassan a fejemet fogtam ezektől a beszólásoktól, de végül eldobta. A delfin odaúszott a játékhoz, és az orrával visszaütötte.

Elnéztem egy darabig őket. A delfinek igazán… barátságos élőlények, és ez nagy szó az én számból. És, hogy mennyi szeretetet tud adni egy állat. És mennyit tud segíteni egy beteg gyereken. Csodáltam őket. Egyszerűen olyat tudtak, amit az emberek nem. Magasabb szinten vannak.

Hazafelé nem szóltunk semmit. Minden hétvégén el kell mennünk, hogy legyen valami hatása a dolognak, mert itt is idő kell, hogy legyen valami. Csodák csak ritkán történnek, és persze, hogy nem mi vagyunk azok, akikkel történik. Mindegy. Már annak is ürülök, hogy Sam hajlandó többször is részt venni az órákon. És talán nekem is jót tesznek az ott töltött idők.

Szükségem is van rá, mert hétfőn mikor menetem a suliba azt hittem felrobbanok. Az eddigi Hillary, akin mindenki átnézett, és senki nem vett észre, most eltűnt.

Már az első pár lépésnél aggódni kezdtem, hogy összetévesztenek valakivel, de mikor a nevemet is mondták, rájöttem, hogy nem. Olyan sokan köszöntek… és olyan ismeretlenek voltak… Valami nagyon nem tetszett. Az első emeleten meg is tudtam a megérzésem forrását.

A faliújságra kiakasztották a tanárok, kit tartanak alkalmasnak a diákelnökségre. És láss csodát! A nevem ott díszelgett…

Neeeeeeeem! Ezt nem tehetik velem! Nem! Nem! Nem! Szinte kiabálni akartam, de ahelyett csak álltam bambán. De később rájöttem, hogy az én nevem még nem a nap tragédiája volt. Igazából még szerencsésnek is mondhatom magam. Már amennyire a helyzet mutatja.

Megszólalt a sulirádió. Claire hangja csengett fel a hangszórókból. Szerencsétlen! Úgy nézett ki aznapra őt fogták ki a média szakosok. Minden nap kiválasztottak valakit, akinek kötelessége kipróbálni a rádiózást. Nem mintha amúgy nem lenne mindenkinek más problémája.

Egy számot mondott be a szokásos köszöntő után. Én még mindig egy helyben álltam az első emeleti aula közepén. Minden harmadik ember aki elment mellettem, köszönt. Már úgy voltam vele, hogy sikítani fogok tényleg, mikor a zene elhallgatott. Pont ekkor jelent meg a lépcsőn Daniel. Vetettem rá egy pillantást, de a figyelmem azon nyomban a hangszórókra terelődött, mikor Claire hangja újra felcsendült… Nathan hangjával egyetemben.

- Mégis mit vársz tőlem Nathan? –valami itt nagyon nem stimmelt.

- Hogy még pár napig bírd ki! – jött a válasz. Nagyon nem tetszett ez az egész. Az emberek megálltak, és figyelni kezdtek. Nem vette volna észre Claire a bekapcsolt mikrofont? Ezért utálom ha olyanokat bíznak meg a sulirádió kezelésével, akik nem értenek hozzá. A média szak tehet az egészről.

- Hillary is tudja! –elkerekedtek a szemeim. Most tudatosult bennem, miről is beszélnek.

- Jajj ne! –suttogtam, és felnéztem a lépcsőre. Daniel egyenesen engem bámult, és szinte láttam a kérdőjelet az arcán. Nathan csak ne mondd ki! Kérlek! Összeszorítottam a szemem.

- Azt várod szegénytől, hogy miattad ne foglalkozzon Daniellel? – Claire hangja szinte nyílként égette a hallójárataim.

- Nem! – csattant fel Nathan. Istenem! Vegyétek már észre a mikrofont! De úgy tűnt kérésem a levegőben akadt. Ilyen csak a filmekben van! Ébredj fel Hillary. Ébredj! Ez nem történik meg!

- Én csak azt mondom Nathan, hogy sokáig nem titkolhatod, hogy más vagy! – Claire hangja megenyhült, ezzel egy időben azonban az egész aula néma lett. Láttam az elképedt arcokat. A bomba robbant.

- Basszus! – sziszegtem, és futni kezdtem. Egyenesen fel a harmadikra. Miért van ilyen kibaszott messze az a hülye sulirádió. Folyamatosan hallottam, ahogy beszélgetnek. Láttam a diákok elképedt arcát. Miért csinálják ezt? Ez a hülye társadalom az oka! Miért kezelik úgy az ügyet, mintha világra szóló dolog lenne? Miért nem mennek már az órájukra?

Szinte petárdaként robbantam be a sulirádió ajtaján, és rávetettem magam a keverő pultra. Nem tudtam, hogy működik, de találtam egy „Kikapcsolás” gombot közvetlenül a mikrofon mellett.

- A franba is! Mit műveltek? – egyenesedtem ki dühödten. – Mondd, hogy nem direkt csináltad! – néztem Claire, aki csak bámult rám.

- Mit? –nagyot sóhajtottam, és rámutattam a gombra.

– Be volt kapcsolva! Az egész suli hallotta! – magyaráztam halkan. Nathan arca lesápadt, ahogy Claire bőre is a falhoz kezdett hasonlítani. Néma csend lett közöttünk. Mit mondhat ilyenkor az ember? Szinte hallottam a saját szívdobbanásom. A talaj mozogni kezdett alattam, de szerintem én voltam az, aki ebben az ügyben a legkevesebbet kapta.

Újra Nathan arcát kezdtem fürkészni. Bámult üvegesen a semmiben, kezei pedig remegtek.

- Öm… - kezdett bele szaggatottan. – Öm… Daniel itt van már? – kérdezte halkan. Igen! Magamban válaszoltam. Nem mertem megszólalni. Mondjam, hogy nem? Nem érek el vele semmit. De nem is kellett volna. Válaszoltak helyettem.

- Itt vagyok! –már csak ez hiányzott. Dan hangja a faggyal volt egyenlő. Egy szemernyi együttérzés sincs benne Nathan iránt? Meglepődtem a reakcióján. Hogy lehet ilyen rideg?

Nathan arca megrándult, de nem nézett hátra. Újra az a néma csönd. Utálom a csendet. Utálom ezt az egész életet!

- Mikor akartad ezt… a „más dolgot közölni? – fonta keresztbe karjait Dan, és a falnak dőlt. Lopva Claire-re néztem. Ugyan olyan tehetetlenül, és kétségbeesetten állt a keverőpult előtt, mint én.

- Öm… - Nathan dadogni kezdett. Az a hatalmas, számomra monstrumnak tűnő alak, most parányira zsugorodott. Ekkora megaláztatást nem kellett volna elviselnie, de a sors már jó párunkkal kibabrált.

- Vagy meddig akartad még eljátszani, hogy Claire meg te, olyan nagyon szeretitek egymást? – hogy lehet valaki ilyen gúnyos? Miért teszi ezt Daniel? Miért akarja még ennél jobban is a sárba tiporni Nathant? Aki a legjobb barátja volt…

- Hé Anderson! – csattantam fel. – Fogd be a szád! – rivalltam rá. – Hogy lehetsz ekkora szemét? Döngöld még jobban a földbe! Nem volt még elég? – kiabáltam, mire ellökte magát a faltól, és közelebb lépett hozzánk.

- Döngöljem még jobban a földbe? – kérdezett vissza ironikusan. – Nathant? Ugyan! Én vagyok az, akit a földbe döngöltetek! – hogy mi? Mire akar ezzel célozni? Még közelebb lépett Nathanhez, de a fiú még mindig nem nézett hátra. – Elsüllyedek szégyenemben! – ejtette ki a szavakat gúnyosan. – A legjobb barátom hazudott nekem!

- Elég legyen Daniel! – szólt közbe erélyesebben Claire.

- Elég? Mégis miből? – szegény Nathan úgy állt ott, mint egy darab fa.

- Istenem! Hagyd már abba! –szóltam közbe. – Te magadra tudsz gondolni csak? Hol van az a Daniel akit a nyáron megismertem? Ő nem törődött volna azzal, ha a barátja… meleg! – ejtettem ki a szavakat félve, mire Dan szinte lassított felvételben emelte rám a tekintetét.

- Azt hiszed érdekel, hogy meleg? – kérdezte őszintén. Meghökkentett. Hát akkor miért viselkedik ilyen gúnyosan? – Azt hittem jobban ismer annál, hogy azt higgye, hogy elítéltem volna ezért! – nézett rá újra Nathanre. Ő meg csak bámult a levegőbe.

- Miről beszélsz? – halkítottam le a hangom. Úgy éreztem magam, mint egy kisegér, aki a macska szájából próbál menekülni.

- Arról Swenks, hogy hazudott! Engem csak ez az egy zavar! Utálom a hazug embereket! Sőt! Ki nem állhatom őket! – húzta meg a szavakat. – És ami azt illeti, mind a hárman hazudtatok nekem! – nézett végig a társaságon. És igaza volt. Szörnyen éreztem magam. Hogy jutottam el idáig? Hogy jutottunk el idáig? De még is mit kellett volna tennünk? Ott volt az is, hogy mi van, ha elítélte volna Nathant ezért, ahogy a többi ember?

- Szánalmasak vagytok! –sziszegte. – Azt hittem a barátaim vagytok… - nyomta meg a mondat végét, majd megrázta a fejét, és lassú léptekkel kiment a helységből.

Ott álltunk csendbe. Mit mondhattunk volna? Nem tudom… Istenem! Miért teszed ezt velünk? Valaki tényleg nem bír odafenn! A padlót néztem, mintha az megadná a választ, de semmi. Mintha egy légüres térben lebegtem volna. És akkor, hogy érezhette magát Nathan?

- Figyelj… -  kezdtem bele óvatosan, és Nathan felé nyújtottam az egyik karom. Nem reagált, csak megfordult, és felkapta a széket.

- Az Istenit… - suttogta. Már tudtam mire készül. A következő pillanatban átvágta a széket a rádiószóba üvegfalán, ki a folyosóra. Ezernyi szilánk repült szanaszét. Eltakartam az arcom, mert felém is repült egy kettő, és az egyik ilyen darab, el is vágta a karom, de ez volt a legkevesebb. – Az Istenit! –ismételte magát Nathan ordítva. Remegtem a félelemtől. Ahogy Claire is. Mi lesz ezután?

Egy tanár jelent meg a folyosón, és a földön heverő széket, és a kitört ablakot kezdte bámulni.

- Mi a fene történt itt? – kérdezte. Nem válaszoltunk. Nem is tudtunk mit. –Azonnal az igazgatóiba! – üvöltötte vörös fejjel. – Mind a hárman! – én tettem egy lépést előre, de Nathan bevágott elém.

- Azt várhatja! – sziszegte a tanárnak, és elrohant. Most aztán jól benne vagyunk! Hamar ki kell találni valamit, mert ez nem lesz így jó. És van egy olyan érzésem, hogy Nathan sincs olyan állapotban, hogy egyedül kéne hagyni.

Claire-re pillantottam. Ő is valami ilyesmin gondolkodhatott, mert arcáról tisztán le lehetett olvasni az aggodalmat.

- Jól van! Majd később megejtjük az igazgatót is, de most dolgunk van! – jelentettem ki, és megrántottam Claire kezét, és futni kezdtünk. Nem lep meg, hogy engem nem érdekel az igazgató. Nagyobb gondban is voltam már ennél. És ha kicsapnak, sem érdekel. Már semmi sem. – Hova a francba mehetett?

- Én tudom! – válaszolta Claire, mire megtorpantam.

- Igazán? – lepődtem meg. – Akkor mire várunk?! – indultam el, de visszarántott.