Öm… hogy is fogalmazzak? Szokás szerint nem tudtam semmit. Hogy hol van Daniel… például. Mondjuk nem hiszem, hogy annyira felhúzta volna magát, hogy hülyeséget csinált volna. Bár nem lepődnék meg semmin, mert az élet kiszámíthatatlan ugye.

Futottam mint egy kutya, de hogy hova… Valami ötletemnek csak kell, hogy legyen. Alig húsz perce még az iskolában volt. Nem mehetett messzire. De akkor hova? Most azért jól jönne egy apró segítség onnan fentről.

Ekkora szerencsétlenséget! Mintha így lett volna megírva. Ott a sulirádióban, és hogy mindenki hallja? Ilyen csak a filmekben van. De mégis… Megtörtént.

Oké! Az élet bonyolult, az enyém meg ennél már nem is lehetne bonyolultabb. A férfiak meg annyira, de annyira idióták tudnak néha lenni.

És még hideg is volt odakinn. Kabát nélkül futkostam a városban, mikor eszembe jutott valami. Sosem mondta, hogy oda menne, vagy ilyesmi, de ha az ember magában akar lenni, biztosan azt a helyet választja, így nekiiramodtam.

Vajon Claire hogy halad Nathan ügyben? Nem tudtam elképzelni sem, hogy mind ez velünk történt. Apám ki fog belezni, és fellógat egy fára, ha ez kiderül. Visszabeszéltem a tanárnak, lógtam a suliból… Ez neki pont elég lesz, ha a részleteket még nem is tudja. Jah és ki fognak akadni ha még kiderül az is, hogy Daniel is benne van az ügyben. Ugyanis még mindig el vagyok tiltva tőle. De érdekel is engem…

Végre! Mégsem hagyott cserben az Isten. Megtaláltam Danielt. Pont ott volt, ahol gondoltam. Lihegve álltam meg. Nem vett észre. Olyan hideg volt, hogy még a leheletem is látszott. Most oda menjek hozzá? Mit mondjak egyáltalán? Mindegy! Nálam ez sosem volt akadály… Beszélni még a semmiről is tudok, így elindultam.

Lassan lépkedtem… és bizonytalanul, de már az első pár méternél észrevett. Vetett rám egy pillantást, de utána visszafordult a víz felé. Még ilyen hidegben is gyönyörű a tengerpart.

Nem érdekelt, hogy gyakorlatilag Daniel keresztülnézett rajtam. Akkor is odasétáltam mellé, és én is a vizet kezdtem nézni.

- Ne haragudj! – suttogtam.

- Hogy hazudtatok? Végül is… igazad van… Felejtsem el ezt az egészet! – a gyomrom görcsbe rándult.

- Nem ezt mondtam… de mégis mit tehettünk volna? – tártam szét a kezem. Még mindig nem nézett rám.

- Mondjuk, bízhattatok volna bennem, hogy fel tudom fogni mit is jelent Nathan problémája! – válaszolta. Újabb gombócot éreztem a gyomromban.

- Sajnálom… - suttogtam.

- Sajnálom! Sajnálom! – csattant fel. – Csak ezt tudod mondani? – emelte fel a hangját, de nem nézett rám. Kezdtem egyre jobban feszülten érezni magam, és egyre hidegebb is volt. Már vagy fél órája voltam pulcsi nélkül a hidegen.

- Mit mondhatnék még? – csattantam fel. – Hibáztunk! Mind a hárman! Sajnáljuk! De mit tegyünk, hogy megbocsáss nekünk? Csússzunk térdre előtted vagy mi? Te mit tettél volna Nathan helyében? Gondolom ugyanezt… - kezdett nagyon idegelni, hogy nem néz rám. Mit képzel? Csak a levegőbe beszélek? – Figyelnél rám? – kiabáltam, és hirtelen megfogtam az állát, és magam felé fordítottam. Meglepetten bámult a szemembe. – Ez nem ellened szól! Felfogtad? Komolyan mondom úgy viselkedsz mint egy óvodás! – engedtem le a kezem. – Oké! Megértem, hogy ki vagy akadva, de azért Nathan álláspontát is figyelembe vehetnéd! –magyaráztam. Először csak csendben nézett rám. Nem tudom, hogy mit gondolhatott.

- Nézem én azt is! – emelte tekintetét a tengerre, majd sétálni kezdett a parton. – De… -  értetlenül néztem rá. Mindig van egy „de”. – De… nem is tudom! – fordult vissza felém, és idegesen túrt bele fekete hajába. Tudtam én, hogy nem csak arról van szó, hogy hazudtunk neki.

- Tudom, hogy fura ez most… így… - most én emeltem a tekintetem a vízre.

- Fura? – mosolyodott el fáradtan. – Az nem kifejezés! Vagy is… semmi bajom… a más beállítottságúakkal, de valahogy nem bírom felfogni, hogy a legjobb haverom… - maga is félt kimondani, így segítettem rajta.

- Szerelmes beléd! –mosolyogtam én is fáradtan. Az élet bonyolult.

- Nézd! – lépett közelebb. – Nem olyan könnyű ezt megemészteni…

- Tudom! – vágtam közbe.

- Meg azt hiszem ő is tudja, hogy ez a dolog egyoldalú… -  rázta meg a fejét. Láttam rajta, hogy nehezen beszél erről a témáról. Nem is hibáztatom érte. – Én nem leszek sosem… meleg… nekem a másik nem jobban bejön… szerintem ezt te is tudod… - ezen, fel kellett nevetnem. Én ne tudnám?

- Jah… persze… - hajtottam le zavartan mosolyogva a fejem.

- Ez nem vicces! – csattant fel, de ő is nevetett. Jólesett ennyi dolog után nevetni egy kicsit.

- Tudom! – emeltem fel a fejem, de még mindig vigyorogtam. – De mit tudunk a nevetésen kívül tenni? – ebben a pillanatban nem láttam más megoldást.

- Ezek után sosem lesz olyan, mint régen… - ez a mondtad olyan sokszor hangzott már el életem során, hogy szinte mondássá minősült. – A legjobb haverom volt…

- Még most is az! – léptem közelebb hozzá. – Csak ő már nem úgy néz rád mint régen!

- Nézd Hillary! Te is tudod, hogy ez így nem fog működni…

- De megpróbálhatod nem? – Bármit meg tettem volna azért, hogy beszéljenek Nathannal.

- De akkor sem fog menni… nem beszélhetek ugyanúgy vele mint régen! Nem beszélhetek vele a csajokról… - összeráncoltam a szemöldököm, és távolabb húzódtam.

- Csajokról? – kérdeztem, mire elmosolyodott.

- Igen! – fonta át karjait a derekam köré, miközben cinkosan mosolygott.

- Azt hiszem mennem kell! – bontakoztam ki az öleléséből.

- Istenem! – sóhajtott, és a karom után nyúlt. – Te sosem változol! – húzott vissza. Meglepődtem.

- Miért? Kellene Anderson? – kérdeztem, és próbáltam kimért hangnemet megütni.

- Nem úgy értettem… - kezdett bele a magyarázkodásba, de a mobilom csörgése félbeszakította.

Felsóhajtottam. Szinte éreztem ki az.

- Na megtaláltad? – jött rögtön a kérdés, mihelyt megnyomtam a zöld gombot.

- Igen Claire! Meg! –válaszoltam. Kicsit fojtott hangon beszélhettem, mert nehéz volt úgy telefonálni, hogy Daniel ennyire közel volt hozzám.

- És? Nem csinált semmit? – folytatta Claire. Ezzel egy időben kicsit távolabb léptem Dantól is.

- Nem! És a másik jómadár? – érdeklődtem, mert kettejük közül, inkább Nathan tűnt elvetemültebbnek.

- Volt egy apró kis baleset, de majd elmesélem! Most viszont mennem kell! Majd hívlak! – hadarta és letette. Minek kellett ennyire sietni? A lényeg, hogy nagyjából minden rendben. Nagyon nagyjából, mert ez a probléma még megoldásra vár, mint a következő is.

Újra csörögni kezdett a telefonom. Hogy milyen kapós lettem hirtelen…

- Figyelj Claire… - kezdtem volna bele a monológomba, hisz szentül hittem, hogy újra hívott, mert elfelejtette valamit, de meglepetésemre egy mély hang szólt vissza. Kizárt, hogy Claire, ha csak nem mutált.

- Hillary? Beszélni akarok veled! – egyből felismertem a túloldalon lévő hangot. Szinte éreztem ahogy lesápadok, és abból biztosra is vettem, hogy így történt, ahogy Daniel engem bámult.

- Ki az? – suttogta, de nem válaszoltam neki.

- Mit akarsz? –szóltam a telefonba.

- Tudom, hogy nem vagyok számodra kívánatos személy, de beszélnünk kell! – William szinte könyörgött. Nekem! Jesszus? Mekkorát fordult a világ?

- Nézd… nem hiszem, hogy ez a megfelelő pillanat, hogy ezt…

- Tudom! Látlak! –vágta rá. Egyből végigfutott a hátamon a hideg, és megfordultam, szemeimmel pedig eszeveszett gyorsasággal kezdtem keresni. A távolban egy család futkározott a kutyájukkal, a közeli sziklákon egy nő ült… feltehetőleg festett, vagy rajzolt, de Williamat sehol sem láttam.

- Mi történt Swenks? – idegeskedett most már Daniel is, de megint nem válaszoltam, csak a telefonra koncentráltam.

- Mit akarsz? – emeltem fel a hangom. Feltételezem reflex volt. Kezdett a frász kitörni rajtam.

- Tiszta vizet önteni a pohárba! – válaszolt. – Nem kell tőled semmi! Nem kérek szívességet, nem kell, hogy segíts! Csak szeretnék tisztázni mindent! Szeretném, ha tudnád a teljes igazságot!- felhúztam a szemöldököm. Annyi kérdés vetődött fel bennem. Miért akarja tisztázni magát? Mit ezzel a célja? De csak egyet tettem fel neki.

- Milyen igazságról beszélsz? –néztem rá Danilere, mert eszembe jutott, hogy mit mondott róla a bátyja. Neki is van valami titka.

- Mondtam! Beszéljünk, és mindent megtudsz! – ez kezdett nekem nagyon hasonlítani egy rossz horror filmre, de belementem. A kíváncsiságom megint nagyobb úr nálam.

- Rendben! – bólintottam.

- Látom, hogy most nem beszélhetsz, de akkor majd én megmondom hol! – hogy ez mekkora egy seggfej. Mint egy kukkoló. Honnan a francból lát ez minket? – Ma este! – ez már rosszul kezdődik, de nem szóltam közbe. – Nálunk!

- HOGY MII? – fakadtam ki. Ez megőrült. Nem szabad a tűzzel játszanom.

- Nyolckor! – folytatta, mintha észre sem vette volna, hogy mennyire kiakadtam attól, hogy az Anderson villában kell találkoznunk.

- Megőrültél? – kiabáltam. Daniel már ekkor nagyon ingerültnek tűnt, és eléggé esélyesnek tűnt, hogy mindjárt kikapja a kezemből a telefont.

- Ne parázz már! Nicole, majd beenged hátul! Samantha azon a vizes gyógytornán van! Egész jó ötlet volt be kell, hogy valljam… a héten kétszer anya is elviszi… - ez most komolyan erről akar beszélni? Mármint örülök, hogy jó ötlet meg használ, meg minden, de ez most nagyon nem ide vágó téma.

- Hé! –vágtam közbe, mert nagyon kezdett frusztrálni a monológja.

- Daniel sem lesz otthon ami azt illeti! – ezen már meglepődtem. Bár nem tudom miért, mert ugye az Anderson fiú nem számol be nekem minden lépéséről. Nem mintha kötelező lenne.

- Jól van! Meggyőztél! Ledarálod gyorsan, aztán búcsút intünk a másiknak! Rendben? – minél előbb be kellett fejeznem a beszélgetést, mert Daniel vészesen közeledett felém.

- Rendben! – azzal kinyomta. Feltehetőleg ő is észrevette az öccse reakcióját, bárhonnan figyel is minket.

- Ki volt az? – alapvető kérdés, de most gyorsan valami hazugság kell. Ebben mindig is profi voltam, de most úgy lüktetetett a fejem, hogy nem tudtam hirtelen mit mondani. – Swenks! – szólt rám erélyesebben.

- Ne haragudj! Csak elgondolkodtam! – ráztam meg a fejem. –A bátyám volt az! – hú mekkorát vétettem. Simán le tudja nyomozni, hogy hazudtam-e, mert az utóbbi időben elég jóban lettek Joshal.

- Értem! – bólintott, de nem úgy tűnt, mint aki elhiszi. Na és? A lényeg, hogy nem kérdez többet. Én viszont kíváncsi vagyok még valamire.

- Vissza kéne indulnunk… balhé lehet belőle, hogy itt vagyunk! – vettem egy nagy levegőt, és elindultam. Pár másodpercig csak nézett utánam, majd ő is elindult. Pillantásából szinte ki lehetett olvasni, hogy kételkedik… bennem. És okkal.

- Már alig várom, hogy este legyen! – sóhajtottam fel. – Hogy aludjak végre! – hú de gyéren megy mostanában a hazugság. Ez nagyon béna. – Hosszú volt ez a nap. És még ami lesz belőle! – folytattam, és ránéztem. Némán sétált mellettem, zsebre dugott kézzel.  Már azt hittem némasági fogadalmat tett, de végre kinyitotta a száját.

- Ja! – nyögte. Ennyi? – Szerintem én is korán fekszem le! Túl sok volt a mai napból, meg az eseményeiből! Át szeretném gondolni a dolgokat… - hoppá. Ez gyorsan ment. Miért hazudik? És miért akadok ki ennyire? Hisz nem járunk, vagy ilyesmi! Nem tartozik nekem magyarázattal. De akkor is nagyon idegesít, és persze kíváncsi is vagyok, mint mindig.

Na és ami még rám jellemző de abszolút, jobban mondva az életemre, hogy semmi sem megy könnyen. Ugyan miért lenne egy nap, mikor semmit nem kell csinálnom, pihenhetek egész nap, és senki sem köp bele a levesembe. Ha-ha-ha Hillary! Jó vicc volt.

Konkrétan a mai légy a levesemben egy számomra idegen ember volt. Soha életemben nem láttam, ezért nem is értettem miért állított le, mikor Daniellel visszafelé sétáltunk.

Egyszerűen csak megállt előttünk, és ennyit kérdezett:

- Mrs. Taylor? – lestem mint a birka. Ez most komolyan engem kérdezett? Végig néztem az idősödő férfin. Öltöny volt rajta, feje búbján, pedig már hulló félben volt a haja. Daniel rám bámult. Értetlenül néztem a férfire. – Ön nem Hillary?

- De! – válaszoltam, és alig kaptam levegőt. Totál nem értettem miről van szó. Meg Mrs.? Nem vagyok még házas… könyörgöm. Gimibe járok.

- A férjét elütötték! – úgy éreztem a szemem kiesik a helyéről, úgy bámultam. A férjem? Mrs. Taylor? Mi a fene folyik itt?