Daniel meglepetten bámult rám. Nem tudtam eldönteni, hogy azt hiszi, hogy tényleg házas vagyok, vagy, hogy ez egy hatalmas vicc.

- Ne haragudjon! – mondtam a férfinek. – De ez egy félreértés lesz! Tizenhat éves vagyok! –próbáltam meggyőzni, hogy gyakorlati lehetetlenség, hogy férjem legyen, de csak bólogatott.

- Tudom! – válaszolt értetlenül. Hát még én milyen értetlen lehettem.

- Öm… - próbáltam összeszedni a gondolataim, de a férfi közbe vágott,

- Nézze! Velem kéne jönnie a kórházba, mert nem tudjuk pontosan, hogy Mr. Taylorral mi történt! Az én feladatom csak annyi, hogy magát elvigyem a korházba! – ez totál megőrült. A homlokomhoz nyúltam, és próbáltam megérteni a helyzetet.

- Jól titkoltad Swenks! – vigyorgott Daniel, mire beleöklöztem a vállába.

- Ez nem vicces! – csattantam fel, de csak tovább nevetett.

- Mrs. Taylor! Akkor mi lesz? Jesse szüleit már értesítették! – Daniel arcáról lefagyott egyből a mosoly, ahogy meghallotta a nevet. Mondhatom az én arcom is hullasápadt lett.

- Jesse? – guvadtak ki megint a szemeim. Biztos, hogy egy Jessere gondolunk?

- Mrs. Taylor! – szólt rám az ismeretlen fazon, mivel eléggé elidőztem a hallottakon. Mi a franc folyik itt? Lehet nem is arról a Jesseről beszél, akire én gondolok. Lehet ez egy totális félreértés! Sőt! Biztos is, hogy az! Én mint feleség? Mindegy. Túl kíváncsi vagyok.

- Mehetünk! – bólintottam. Daniel megrántotta a karom.

- Mondd, hogy ez csak egy vicc! – nézett a szemembe. Ezt most komolyan gondolta? Hogyne lenne csak egy vicc? Vagyis egy félreértés. Utáltam magam, amiért itt kell hagynom, hisz legszívesebben vele töltöttem volna az egész estét, de megnyugtattam magam azzal, hogy hazudott, mert nem mondta el hol lesz este, így kijár neki ennyi, hogy egyedül hagyom most.

- Nem! – vágtam rá gúnyosan. – Titokban férjhez mentem! –ironizáltam, és kirántottam a kezem a szorításából. – Nem lehetsz ilyen hülye! – ráztam meg a fejem.

- Nálad sosem tudni Swenks! – meghökkentem. Ezt meg, hogy érti? És pont ő mondja?

- Ahogy nálad sem… - válaszoltam megvetően. Meglepődhetett. Láttam a szemén. Nem tudta mire próbálok utalni. De nem is érdekelt. Ahogy semmi sem.

Elindultam az ismeretlen férfi után, majd beszálltunk egy kocsiba, és legközelebb abban a kórházban lyukadtunk ki, amiben anno Bridget feküdt. Kellemetlen emlékek, de ki kell bírnom őket, és mindig szeretettel fogok a legjobb barátnőmre emlékezni.

Végig haladtunk a folyosókon. A recepciónál nem ugyan az a nő ült, aki anno beengedett Bridget szobájába.

Este lévén csend volt. Bár a balesetek kiszámíthatatlanok. Szívből reméltem, hogy bemegyünk egy szobába, hol egy számomra ismeretlen ember fekszik, akinél persze kifejezem sajnálatom, de megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy nem az én Jessem az.

Azonban mikor kinyílt az ajtó, meghökkenten hátráltam vissza. A torkom kiszáradt, és az a jól ismert hideglelés futott végig rajtam.

- Az állapotát már stabilizáltuk! Az életveszélyen túl van! – magyarázta a nővérke, amint ellenőrizte az infúziót. – Maga bizonyára Mrs. Taylor! – tett felém egy lépést, és a kezében lévő papírokat átnyújtotta. – Ezeket alá kéne írnia! – elvettem de megráztam a fejem.

- Ez egy félreértés lesz! Nem én vagyok Mrs. Taylor! – jelentettem ki. A nővérke meghökkenten bámult rám a szemüvege mögül.

- Akkor nem is ismeri? – bökött az ágyon fekvő beteg felé. Követtem a pillantásommal a mozdulatot.

- De… - nyögtem, és megpróbáltam nyelni egyet. – De a nevem Hillary Swenks, és még gimnazista vagyok! – magyaráztam, bár nem hiszem, hogy a külsőmből ez nem látszana. A nővérke még bámult rám, azután megrázta a fejét.

- Ez meg, hogy történhetett? –morfondírozott, de inkább csak magának, mint a szobában lévő embereknek.

- Mi történt? – vágtam közbe, még mielőtt kimenne, mire visszafordult, és rám nézett a papírjai fölül.

- Elütötték! – na ezt már tudtam, de nem akartam akadékoskodni, és amúgy is úgy tűn folytatja a beszédet. – A rendőrség gyilkossági kísérlet ügyében nyomoz?

- Hogy mi? – hátráltam egy lépést.

- Az aszfalton nem találtak fék nyomokat, ami arra utal, hogy az autó ami elütötte, nem lassított, hiába látta a bajt a sofőr! – magyarázta. – Sajnálom, de többet nem mondhatok! Kérem bocsásson meg a félreértés miatt! Nem tudom mi történhetett! Haza talál, vagy felhív esetleg valakit? – engedte vissza egyik kezét a teste mellé, és választ várt. Egy pillanatra haboztam.

- Haza találok! – szinte nem is hallottam, ahogy kimondom, mert a gondolataim már nem ott jártak, ahol kellett volna. Ha most hívok valakit, hogy haza vigyen, nem tudok elmenni Williamhez. Elindultam ki az ajtón. Szemét voltam, mert már nem azon gondolkodtam, hogy lehetett ekkora félreértés, hogy engem Jesse feleségének néztek, hanem, hogy William végre tiszta vizet önthet a pohárba… teljesen…

Igazából nem is tudom mi ütött belém. Alig fél óra leforgása alatt, már ott álltam az Anderson ház egyik szobájában. A torkom kiszáradt, a szívem a torkomban dobogott, a szemem pedig a fény irritálta. Rosszul éreztem magam, a kezem pillanatok alatt nedvessé vált. Izgultam. A félhomályban egy alak ült az ágy szélén. Megtörtnek, és fáradtnak látszott. Szőke tincsei arcába hullottak, ahogy a szőnyeget bámulta.

William már- már összetörtnek látszott. És lehet az is volt. Én a szoba közepén álltam, és nem szóltam egy szót sem. Ritka pillanat, pláne tőlem. Csend olt. Vártam, hogy belekezdjen, ehelyett inkább kérdezett.

- Mit vársz az élettől? – nem nézett rám. Meghökkentem, de azért válaszoltam.

- Reményt… - és valóban így volt.

- Hm… - mosolyodott el. – Szart sem ér! – jelentette ki gúnyosan, és felemelte fejét. Szemeivel egyenesen rám nézett. Szinte éreztem, ahogy süt a pillantása. –Apám öreg korára bolondult meg! – ez már határozottan úgy tűnt, hogy a magyarázat. – A sok pénz elvakította! Mint mindenkit… engem is… - szünet következett, de nem akartam közbe vágni. Megpróbáltam csendben végig hallgatni a beszédét. –Kezdetben még élveztem is! Persze nem tudtam az ember kísérletekről! Csak a pénz számított! – már- már úgy hatott, hogy undorodik magától. – Egy szép nap persze számomra is világos lett minden! – leemelte rólam a tekintetét, és az ágy végében lévő üvegasztalról leemelt egy díszgyertyát. Nézegetni kezdte, majd folytatta. – Akkor már nem hagyta apám, hogy kiszálljak! Fenyegetőzött! Ekkor követtem el a legnagyobb hibát! Találtam egy számomra kedvező megoldást! Gyáván meg akartam halni… magammal rántani őt! – egyértelmű volt számomra, hogy Madisonról beszél. – Már alig emlékszem, hogy történt… ültünk az autóba. Régóta terveztem a pillanatot! Apám hurka egyre szorosabban fonódott a nyakamra. Hibát hibára halmoztam! – összeráncoltam a szemöldököm. – Igazán szerettem… - uhh. Ez aztán tényleg meglepett. Így kimondva, az ő szájából. – És megöltem! – szorította ökölbe a kezében lévő gyertyát. Leültem az egyik fotelbe, mert már kezdett zsibbadni a lábam, és az elmém sem volt már a helyén. – Valami buliról mesélt felhőtlenül, aztán észrevette, hogy valami baj van! Meg is kérdezte! – éreztem, hogy az arcomba fut a vér. A baleset éjszakáját kezdte el mesélni. – Én meg csak morogtam! Már akkor azon gondolkodtam, hogy itt az idő! Meg kell tenni! Ha megöltem volna magam, akkor utána apám bármit tehetett volna vele, én pedig gyáván futamodtam volna meg! Nem mintha most nem egy féreg lennék ettől! –nem tudtam mit mondani. – Már ott jártunk a felüljárónál! Ösztönösen nyomtam a gázpedált, az autó pedig felgyorsult! Persze ő mellettem ijedten nézett rám! Láttam a félelmet a szemében… fél… tőlem! –elkerekedtek a szemeim. Hogy képes ilyen nyíltan beszélni erről? – Aztán jött a holt pont! Bekattantam! Nem mérlegeltem semmit! Csak azon járt az agyam, hogy megszabaduljak! És megmentsem őt! Nem láttam más kiutat, csak a halált! – újra rám nézett. Kerültem a pillantását. Nem tudtam a szemébe nézni. –Egy mozdulattal megrántottam a kormányt. Sikoltás, majd láttam, ahogy egyre közelednek a sínek, és teljes csend, és sötétség! Persze ezekre is csak homályosan emlékszem! –eszembe jutott ahogyan Samantha mesélt a dologról. Érdekes volt két szempontból nézni az eseményeket. Ugyan akkor bizarr. Hogy kerültem én ide? Van egyáltalán közöm ehhez az egészhez?

- Nézd… - kezdtem volna bele, de mintha meg sem hallotta volna próbálkozásom.

- Kómában voltam. Mikor felébredtem akkor mondták, hogy mi történt Samanthaval. – hangja rideg és érzéstelen volt. – Ott ült a kocsiban! Miattam lett nyomorék a francba is! – csattant fel. Ezzel egy időben felállt, és mindent lesöpört az üvegasztalkáról. Összerezzentem, ahogy a kis porcelán díszek széttörtek a padlón.

- De Samantha újra fog járni! – suttogtam ijedten, hisz biztos voltam, hogy jó hatással van rá a kezelés. William rám bámult. Azt hittem, hogy szinte megöl a tekintetével. Zavartság és düh keveredett a szemében.

- Igen? És… -  tudtam mit akar mondani, de őt már nem lehetett visszahozni.

- Állj le William! Az már a múlt! – pattantam fel. – Sok mindent tettünk a múltban, amit ki szeretnénk törölni, de nem lehet…

- Hát persze! – sóhajtott gúnyosan. – Aztán jöttél te! Apám újabb alanyt látott benned, rajtam keresztül! Mikor felépültem nem hagyta annyiban a dolgot! Már magam sem tudtam, hogy lesz ennek vége! De te elintézted… - elgondolkodtam.

- Jah… - most én sóhajtottam gúnyosan. – És ez Bridget életébe került!

- Túl sok mindenki veszett ezen oda… - fújta ki a benn tartott levegőt. Újra beszélni akart, de valami megállította. Pontosabban a nyíló ajtó. Imádkoztam, hogy Frances legyen az, vagy Smantha de kérésem süket fülekre talált. Mint mindig. Miért is lenne egy kis szerencsém? De most komolyan…