A levegő megfagyott. Mintha egy kriptában lennék, és a szívemben dübörgő érzés is olyan volt, mintha egy temetésen lennék. A hangulat, ha lehet így mondani a tetőfokára hágott, negatív értelemben. Az ér az ereimben csigalassúsággal vánszorgott, és minden egyes lélegzetvételemmel egyre jobban kiszáradt a torkom.

Először csak a néma csend, majd a kínos köhintés Williamtól, majd a szúrós pillantás az ajtóban álló embertől. Szúrós? Nem is! Inkább kérdő, ami csalódottsággal keveredett.

Vajon most mi jár a fejében? Kérdezni fog valamit? Ha igen, akkor mit? És miért van itt?

Csomó olyan kérdés magamtól, ami feleslegesnek bizonyult, tekintve, hogy alig pár perc múlva úgy is választ kapok rá.

- Hogy-hogy itthon maradtál? – állt fel az ágyról William, és az érkező felé fordult. Hangja olyan volt, mintha mi sem történt volna. Természetes, és ez engem feszélyezett.

- Hogy-hogy itt vagytok? – kérdezett vissza az ajtóban álló, és kezeit leeresztette a kilincsről.

- Ebben a házban lakom! – vonta meg a vállát William. Ez kézenfekvő válasznak bizonyult, de nem ebben a helyzetben.

- Jah! – hagyta helyben a másik. – Csakhogy az elmúlt időben bujkáltál, mint egy koszos kutya a városban! –a másik leplezetlenül mogorván válaszolt.

- Nem bujkáltam! –remegett meg William hangja, az én tekintetem meg egyre csak cikázott kettejük között. Nem tudtam eldönteni, hogy mit is csináljak. Kedvem lett volna eliszkolni, mint egy rohadt patkány, de nem tettem. Nem is tehettem volna. – Nem volt okom rá, hogy bujkáljak! – folytatta a szőke. Minden izma megfeszült. Nyugodtnak tűnt, de látszott a mozgásán, hogy nem volt az.

- Igazán? – kérdezett vissza a másik cinikusan. – Szóval nem te tehetsz Bridget haláláról, nem te tehetsz Madison haláláról, nem te tehetsz Samantha problémájáról? Egy csepp tartás sincs benned? – lépett bentebb a szobába a másik. Éreztem, hogy egyre növekedik a feszültség kettejük között.

- Tartás? – időzött el a szavakon William, majd egyenesen a másik szemébe tekintett.- Kiselőadást tartasz nekem a tartásról, mikor te is ugyan olyan vagy, mint én Daniel? –hátratántorodtam már amennyire a mögöttem lévő bútor engedte. A fekete hajú vetett rám egy pillantást, majd újra testvérére bámult.

- Ugyan már William! – húzódott gúnyos mosolyra az ajka. – Kettőnk között hatalmas szakadék tátong! – jelentette ki magabiztosan, de a szőke kapott az alkalmon.

- Szakadék… ez egy helyes kifejezés! A kettőnk között lévő szakadékba veszett annyi ember! – a szőke most stabilan állt két lábán. – Hillary! – fordult hirtelen felém. Megrökönyödve bámultam rá. Nem akarok én ebbe az egészbe belemászni. Ennek már semmi értelme. Túl bonyolult itt minden. Túl sok kockázata volt ennek már amúgy is. – Elújságolta már neked Dany fiú, hogy ki is ő valójában? – megráztam a fejem. Mit akar ezzel mondani? Miért kell mindig rébuszokban beszélni? Nyíltság! Ez kellett volna ide.

Ugyan akkor ránéztem az említettre. Szemei összeszűkültek. Nem úgy tűnt, mint aki el akarja titkolni miről is beszél William.

- William… - cincogtam. A hangom mintha nem is az enyém lett volna. – Miről beszélsz?

- Az igazságról! Hisz tudni akartad nem? Akkor már öntsünk teljesen tiszta vizet abba a rohadt pohárba! – csattant fel. A pár perccel ezelőtti William köddé foszlott. Az a William, aki bizonytalanul ült az ágy szélén, és mesélt nekem a múltról.

Zavartan bámultam a földön lévő összetört porcelándarabkákat, amik William akciójának volt köszönhető. Biztos, hogy akarok én tudni mindent? Mindig felteszem magamnak a kérdést, és mindig beleesek a saját csapdámba.

- Attól tartok ezzel már elkéstél bátyó! – fintorgott Daniel, engem, pedig megrémisztett, ahogyan viselkednek. És mi ez a szöveg? Bátyó? Soha nem hívta így. Ez volt a jele annak, hogy nagyon nincs rendjén, ami most zajlik. Vagy talán ez lesz az, ami mindent megold.

- Ugyan Dany fiú! Sosem késő! – mordult fel William, és rám bámult. Arcomba futott a vér az idegességtől. – Dany fiú nem is Anderson! – jelentette ki egyszerűen, majd lehajolt a földön heverő tárgyak egyikéért. Egy kettétört gyertya volt. Nem rég még az ágyon ült mikor ez volt a kezében.

A tokrom ismételten kiszáradt. Nem mertem Daniel felé nézni. Csak kattogtam az agykerekeim. Ha az a tervük, hogy összezavarjanak, nagyon jól csinálják.

- Mi ez az egész? – zökkentem ki gondolataimból. A szőke a gyertyát vizsgálta.

- Tudod… - kezdett bele, de nem nézett még mindig rám, csak azt a szaros dísztárgyat bámulta. -… Dany fiú nem a testvérem! – láttam, hogy az említett izmai újra megfeszülnek az idegességtől. Nem voltam benne biztos, hogy azért ilyen, mert nem szeretné, ha tudnám a teljes igazságot, vagy azért, mert minél hamarabb akar túlesni ezen az egészen. – Oh igen Hill! Jó helyen kapizsgálsz! - mintha olvasott volna a gondolataimban a szőke. – Örökbe fogadott csemete! – ejtette ki gúnyosan a szavakat az ajkain. Újra kezdtem undorodni tőle.

- Hova akarsz kilyukadni? –léptem még egy lépést hátrébb, de nem volt menekülésre alkalmas hely. Végképp beleütköztem a hátam mögött álló könyvespolcba.

- Dany fiú azért lett örökbe fogadva, hogy tovább vigye a családi vállalkozást! –forgatta meg a gyertyát a kezében, majd letette az üvegasztalra, és ránk meredt. – Csakhogy Dany fiú nem kért ebből! Bizony ez már az örökbefogadás után derült ki! – úgy beszélt, mint egy elmezavarodott, és most én is így éreztem magam. Mintha egy álomban lennék. Mikor ébredek föl?

- Szánalmas vagy William! – nyögte a fekete hajú, ezzel elérve, hogy ránézzek. A szőkét nem érdekelte a sértés. Egy újabb földön heverő tárgy után nyúlt. A gyertyához tartozó tartóért. Fekete kovácsoltvas volt, kacskaringós díszekkel, ami egy hosszú tűben végződött.  Kezdjek félni? Már mindegy! Amúgy is be vagyok rezelve.

- Lehet! Lassan úgy is vége mindennek! –mondta. Mostmár határozottan úgy nézett ki, mint aki nincs tudatában annak, amit tesz. – De előtte! – nézett fel ránk, és görcsösen szorongatta a tartót. – Mindent szépen összegzünk! Az apám pénzhajhászási vágya egyre nőtt! Mikor én 12 éves lettem, már bevont a munkájába! Aztán jött Dany fiú, mint új munkaerő! Ketten vittük volna a vállalkozást! Samantha persze az eredeti terv szerint nem tudott volna semmit, de azt hiszem van egy olyan tulajdonsága ami neked Hillary! A kíváncsiság. Dany fiú az örökbefogadás után kijelentette, hogy nem kér ebből az egészből, maradása csak két személyre korlátozódott! Anyám és Samantha. Majd az évekig épülő kártyavárat egy pillanat alatt romba döntötted Hillary, mikor az apád nyári munkára ajánlott. Ekkor Dany fiú okai a maradásért három személyre nőtt, én pedig akkor már nyakig benne voltam! Az egyetlen amiért érdemes volt még csinálnom, az a remény. Apám kijelentette, hogy te vagy az utolsó! – összerezzentem. – Csak el kell vigyelek neki, és vége! Ennyi! Kiszállhatok! –a hideg futkározott a hátamon, holott az Anderson papa már rég nem jelentett veszélyt nekem. Egy börtöncellában ücsörgi le idős napjait a falon lévő repedéseket számolva. –Az őrültség határát súrolva hittem neki! Ki ne akart volna a helyemben kiszállni! – mostmár teljesen kirajzolódott bennem az egész kép. Szép kerek történetté állt össze az egész, egyre növelve az Andersonok iránti undorodásom.

- Te jó ég! – fintorodtam el. – Ember vagy te egyáltalán? –simultam neki a könyvespolcnak. Ha futni kell, nincs hová. Mindent, vagy semmit.

Rá kellett jönnöm, hogy minden baj okozója az Anderson papa. Ez nevetséges! Egy ember hogyan tud ennyi mindenről gondoskodni? Életekkel játszottak, mint valami istenek. Mindezt miért? Pénz!

Szinte már hálát adtam az égnek, hogy csak egy szürke kis átlagos családom van, de legalább szeretjük egymást.

- Tudod Hillary a végére én is megkedveltelek! Persze nem úgy ahogy Dany fiú! – húzódott mosolyra a szája, bennem meg csak egyre gyűlt a düh. – Az igazi oka az volt, hogy véget vetettél ennek az egésznek! Felnéztem rád, hogy egy pár hét alatt meg tudtad azt tenni, amit én sok év alatt nem! Tönkretenni az apám! – bólintott, de valahogy ezt most nem tudtam elismerésnek venni. Kész nevetség ez az egész. Menni akartam. Elmenekülni. Életem legrosszabb nyarára emlékszem vissza, mikor itt vagyok.

- És te? – fordultam hirtelen Daniel felé. Csak állt ott, és hallgatott. Szemivel a William kezében lévő éles tárgyat mustrálta. – Miért nem tettél semmit? Hisz téged nem volt mi gátoljon! – kiabáltam. Dühös voltam, hogy ennyire félre ismertem. Nem olyannak gondoltam aki tehetetlenül áll a helyzet előtt. Mindig megoldotta a fennálló problémákat.

Kezdtem én is megőrülni.

- Na na Hillary! – vágott közbe William. Szemében téboly csillogott. – Nem hibáztathatod olyan valamiért, amit meg sem tett! Amihez gyakorlatilag semmi köze nem volt! – kiakadtam. Szívem egy dobhoz hasonlított.

- Mi az, hogy semmi köze? Megállíthatta volna Mr. Andersont! De nem tette! – hülye dolog volt hibáztatni, de akkor nem úgy tűnt. Akkor a legjobb megoldás az volt, hogy rázúdítok mindent.

- Nem! –csattant fel a szőke. Kezdtem azt hinni, hogy nem ok nélkül van nála az a gyertyatartó. – A húgom élete volt a tét! Válassz! Fecsegsz, és meghalsz te is Samanthával együtt, vagy tartod a szád, és életben maradtok mind a ketten! – ordibálta William. Szinte már nem is lélegeztem. Nem tudom azt sem miért lepődtem meg annyira, mikor kiderült, hogy képes lett volna a saját lányát megölni Mr. Anderson.

Mintha egy mocsárban süllyedtem volna. Egyre lentebb, és lentebb. Fullasztó volt a levegő. Ez az egész… Túl sok. Tiszta vizet akartam? Hát most megkaptam. Nesze nekem.

- Szar ember vagyok, de ezért ne mást hibáztass! –halkult el William hangja. Vetettem egy pillantást Danielre. Arca megrándult, ahogy „testvérét” bámulta. Az érzelmeket szinte lehetetlen lett volna leolvasni róla.

William felemelte szem magasságba a gyertyatartót, és úgy vette jobban szemügyre. Éreztem, hogy elönt a veríték. Mit akar azzal? Végez velünk miután bevallott mindent?

- William! – lépett közelebb Daniel a másikhoz, majd kinyújtotta egyik karját. – Add ide azt! – intett egy aprót, de a másik nem nézett rá. Daniel arca kezdett egyre ingerültebbé válni. – William! – emelte fel hangját, nyomatékosítást adva ezzel, előbbi kérésének, ami inkább parancsnak tűnt.

- Ne aggódj Dany fiú! – motyogta, mint egy kisfiú. – Nem teszek kárt bennetek! – most tényleg az volt az érzésem, hogy megőrült. Úgy viselkedett, mint aki nincs tisztában azzal, amit tesz. De ezek után nem is csodálkozom. – Szerintetek milyen lehet a pokol? – fordította oldalra a fejét, és minket nézett.

Összeszorítottam ajkaim. Remegtem.

- William! Add azt ide! – lépett még közelebb Daniel a szőkéhez, de az nem reagált.

- Egyszer azt olvastam, hogy meleg van ott! – egyenesedett ki, és egyenesen rám nézett. – Pokol! – mondta gyermeteg hangon újra. – Mit gondolsz Hill te hova kerülsz majd? –több izmom is megfeszült, és próbáltam visszatartani magam, hogy ne sírjak ott rögtön.

Megráztam a fejem. Nem válasznak szántam ezt, csak a helyzet reménytelenségét jeleztem vele. Itt lesz a vég? Ő végez majd velünk?

Bennem is felmerült a kérdés, hogy milyen lehet a pokol… Létezik egyáltalán? Halál után mi vár ránk?

- Szerintem te a mennybe jutsz Hill! – még mindig kutya szemeket meresztett rám. Ez volt az a pillanat, mikor kicsordult az első könnycseppem. Tehetetlenül álltam, William pedig tett felém egy közeledő lépést, én pedig nem tudtam már hova menni. – Szárnyaid lesznek! Mint a madárnak! – folytatta, és egyre közelebb jött, és egyre hevesebben játszott a kezében lévő gyertyatartóval.

- Hagyd abba William! –lépett elém Daniel. A szőke ránézett testvérére. A szőke nézte pár percig, mintha most látná először a fekete hajút. Tekintete elhomályosult, értelem már régen nem csillogott benne.

- Te is megteheted Dany fiú! Igaz Hillnek tartogattam, de neked is ugyan úgy jogod van hozzá! – most meg miről beszél. Kicsúszott a lábam alól a talaj. Megmarkoltam Daniel karját, hogy állva tudjak maradni.

- Miről beszélsz William? – kérdezte Dan, de tudtuk mind a ketten, hogy épeszű választ úgy sem kapunk. Tőle már biztosan nem. Vagy mégis?

- Hát a halálról öcsikém! – egyre jobban rémisztett, hogy ilyen kedves szavakat használ, és még csak nem is ironikusan. – Kijár, hogy te tedd meg! – nyomta a kezébe a gyertyatartót, úgy, hogy a hegyes vége William felé állt. Összerezzentem immáron sokadjára.

Ugye most nem azt akarja, hogy…

- Na mi lesz már? – türelmetlenkedett, és még közelebb lépett, hogy a tű vége már a felsőjébe szúródott, és minden bizonnyal a bőrébe is.

- Fejezd ezt be! – suttogta Daniel, és próbálta arrébb tenni a gyertyatartót.

- Nem! – csattant fel William dühösen, és rántott egyet a tárgyon. – ÖLJ MEG! – üvöltötte eszelősen. Már biztosan nem tudott józanésszel gondolkodni. Megőrült.

Már követni sem tudtam az eseményeket. Daniel is kiabálni kezdett, és igyekezett egyre távolabb tartani a gyertyatartót, de hangjaik olyan messzinek tűntek, mintha újra egy víz mélyén lennék. A sötétség szívott magába. Dulakodtak. Hirtelen nekiestem a mögöttem lévő szekrénynek, miről néhány könyv hullott le a földre.

- Hagyd abba William! – kiabáltam, de mintha az én hangomat is elfújta volna valami szél. William szinte már sikított, és másodpercenként kántálta: „ÖLJ MEG! ÖLJETEK MEG!”

A dulakodásnak egy hang vetett véget. Egy olyan hang amit életemben nem hallottam még, de pontosan tudtam mihez tartozik. A tű egyenesen a húsba fúródott, és egy roppanás jelezte, hogy csontot is ért.

Megborzongtam, és szinte kővé dermedtem. A szobában egyszeriben olyan csend lett, mintha egy élőlény sem lett volna odabenn. A két testvér egymással szemben állt. Közöttük a tárgy. Fogalmam sem volt mi jön ezután. Vagy talán volt fogalmam, csak nem akartam tudni róla.

Halk cseppenés jelezte a vér útját a padlóra, amit a némaság csak felerősített. Mintha minden egyes vércsepp nyomán egy dobot ütöttek volna. Egyikük sem mozdult, kezeik alatt pedig, nem tudtam kivenni, a gyertyatartó formáját.

Egymást bámulták, mind a kettőnek üveges volt a tekintete.

William oldalra fordította a fejét.

- Tudtam…- suttogta.

Pokol. Vörös, forró, tüzes. Mindenkinek ez jut eszébe róla. De vajon honnan ered ez az elképzelés? Mi alapján választják ki, melyik ember hova kerül? Mi alapján döntik el ki jó, és ki rossz? Ki az aki határt húz a két fogalom között? És egyáltalán akarunk-e valahova is kerülni? Vagy ebben már mi nem is dönthetünk egyáltalán? Már meg van írva, hogy hova kerülünk? Vagy van lehetőség a változtatásra?

Csupa olyan kérdés, ami közvetlenül a sír mellett vetődött fel bennem. Alig pár napja történt…A pap huzamosabb ideig arról beszélt, hogy minden ember a mennybe jut. Ha így lenne, nem létezne a pokolról szőtt elképzelés.

A sír mellett rengeteg virág feküdt, és a fekete koporsóra cikornyás arany betűkkel egy név volt felvésve. Többször is végig olvastam, pedig nagyon jól tudtam már, kihez tartozik.