Vad csörgésre ébredtem. Hogy az a kibaszott óra miért nem tud csendesebb lenni? És miért van hétfő? És miért kell korán kelni? Megannyi kérdés, amire nem tudtak mindmáig értelmes megoldást adni. Legalább is számomra értelmeset.

Lerúgtam magamról a takarót, és felültem.

- A francba… -suttogtam, és végigsimítottam a szénakazalon, ami a hajam helyén volt. Utálom a reggeleket. Mindig olyan nehezen kelek fel. Pláne most. Hét órát vert a mutató, de már szinte kisütötte a szemem a nap fénye.

Alig hallhatóan kopogtak az ajtómon. Mily öröm, hogy végre tiszteletben tartják a magán életem. Hát nem kedvesek?

Felnéztem a kilincsre, majd alig hallhatóan válaszoltam.

- Gyere! –abban a pillanatban halkan kinyitódott a nyílászáró, és anyám mosolygós arca jelent meg. Gondolom ő már órák óta fenn van, de nem tudom mire ilyen vidám. Dolgoznia kell menni neki is, mint nekem suliba.

- Látom fel keltél! – suttogta, majd a hátam mögött fekvő alakra siklatta tekintetét. Követtem a pillantását. Nem csodálom, hogy még anyu is elpirult. A mellettem fekvő alak meztelen felső testét nem takarta semmi.

- Jah… - válaszoltam az előbbi kijelentésére, de inkább már csak formálisan gondoltam.

- Kész a reggeli! – suttogta, és újra rám nézett. Reggeli? Nem sokszor szokása ilyet készíteni, de bizonyára ez nem is nekem szólt, hanem vendégemnek, aki még mindig húzta a lóbőrt. Hogy tud valaki ennyit aludni?

- Mindjárt megyünk! – mosolyodtam el kómásan a helyzeten. – Csak még megpróbálom magához téríteni valahogy! – intettem a fejemmel magam mögé, mire anyu újabb mosoly keretében bólintott, és halkan kilépett a szobámból, becsukva maga mögött az ajtót.

Én abban a pillanatban hátra fordultam, és elhasaltam az ágyon. Pár pillanatig még csak bámultam magam elé, és gondolkodtam, hogy mi kellett ahhoz, hogy végre eljussunk idáig. Hogy végre nyugtunk legyen. Hogy végre normális fiatal legyek.

Elmosolyodtam, majd tekintetemet az előttem fekvő alakra siklattam. Holló fekete haja össze vissza kócolódva, szintén sötét szemei, pedig még lehunyva pihentek.

Ezt most komolyan én teszem? Bámulom, miközben alszik?

Még magamon is meglepődtem. Újra az órára siklattam a tekintetem. Már negyed órája felkeltem, és ha nem akarunk elkésni, ideje őt is felkelteni, így térdre húztam magam, és felé hajoltam. Fekete hajam azon nyomban előre omlott. Csodáltam, hogy mocorgásomtól, még nem ébredt fel. Mellette még bombát is robbanthatnék, úgy néz ki.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve fogtam magam, és ráültem a csípőjére. Szerintem ekkor kezdett kilépni az álomvilágból. Mindkét csuklóját szorosan a párnához nyomtam a feje mellett.

Elmosolyodott.

- Te nem is aludtál! – szegeztem neki a mondatot felháborodottan, mire végre kinyitotta szemeit, és rám nézett. Kaján mosolya még mindig ott bujkált ajkai között.

- Nagy felfedezés Swenks! – válaszolta. Eltátottam a szám.

- Arrogáns bunkó vagy! Tudsz róla? – hajoltam közelebb, hogy nyomatékot adjak véleményemnek, és ezzel egyidejűleg erősebben szorítottam a karjait.

- Bekeményítesz? – emelte kicsit fentebb a fejét. Felvontam a szemöldököm. Még mindig azt hiszi, hogy előttem jár egy lépéssel. Mint mindig. Ezen már nem lepődöm meg. – Kezdjek félni?

- Az ágyamban fekszel! Együtt aludtunk! Azt hiszem a félelemmel elkéstél egy kicsit Anderson! – jegyeztem meg ironikusan. Pár pillanatig csak bámult rám, majd egy nagy lendülettel rántott rajtam egyet, és most én voltam az ágyhoz szögezve. Úgy tűnt én nem fogok olyan könnyen szabadulni mint ő.

- Ki tudja, mi jár az idióta kis fejedben! –most ő hajolt közelebb. Komolyan mondom, mintha nem is én lettem volna. Szinte minden egyes izmom megfeszült a vágytól, hogy megcsókoljam, de nem hagyta. Élvezte, hogy sóvárgok.

Oldalra fordítottam a fejem, és úgy néztem rá. – Mi az Swenks? Nem bírod ha nem te irányítasz? – erre nevetnem kellett. Kárörvendő kacaj tört fel a torkomból.

Jobb lábam átfontam a derekán, és magamhoz húztam. Szinte éreztem az egyre gyorsuló szívverését, ahogy egész testével rám nehezedik. Aztán támadásba lendültem.

Megpróbáltam óvatosan felemelkedni, majd megcsókoltam a nyakát, és egyre feljebb haladtam, egyenesen a füléhez. Éreztem, ahogy beleremeg. Szinte másodpercek alatt forrósodott fel a teste a vágytól, és a meglepő az volt, hogy én is kívántam őt, de még nem gondoltam úgy, hogy eljött a pillanat. Talán féltem egy kicsit.

Szorítása elgyengült a csuklóm körül. Kaján vigyorra húzódott a szám, ahogy megcsókolta a nyakam.

Ennyi! Mihelyt éreztem, hogy nincs már szorítás, fordítottam a felálláson, majd kiegyenesedtem, és felálltam az ágyról, ott hagyva. Zihálva bámulta a plafont. Tudom, hogy kegyetlen volt tőlem kikényszeríteni a vágyat, mikor nem adhatom még oda magam, de nem hagyom, hogy ő győzzön, mint máskor sem. Ez már egy örök játék lesz közöttünk.

- Hogy mondtad Daniel? Nem én irányítok? – nyitottam ki a szobaajtóm, és még mielőtt kimentem volna kinyújtottam a nyelvem. Tekintetén szinte látszott, hogy ezt még visszakapom, de nem is bántam. Örömmel szórakoztunk a másikkal.

Végre lebírtam vánszorogni a lépcsőn, és elvontatni magam a konyháig. Nagy volt a nyüzsgés, de ezen már meg sem lepődöm. Régóta már, hogy reggelente ekkora a felfordulás.

Letettem magam a konyhaasztal egyik oldalára, és végignéztem a reggelinek kirakott ételekre. Azon nyomban egy szelet kenyérért nyúltam. Pont akkor suhant el mellettem anyám, és megpróbálta magára felaggatni legújabb nyakláncát.

- Daniel nem reggelizik? – kérdezte futólag.

- De! –válaszoltam unottan, miközben utána néztem. – Csak akadt még egy kis problémája! – mosolyodtam el gonoszságomra visszagondolva.

- Eltetted a láb alól az éjszaka? –pattant fel a szemben lévő székre, egy sötét barna hajú kislány, és egy zsemlét emelt a tányérjára. Egy fintor vágtam a kedves beszólására.

- Téged is elintézhetlek! – szűkültek össze a szemeim. Hogy ez milyen szemtelen? Tettetett ingerültséggel kezdtem kenni a kenyerem.

- Ugyan Hill! – harapott bele az idő közben elkészített szendvicsébe. Én hamarabb ültem itt! Mi az, hogy ő már kész van a kajájával?

- Mikor jön már érted apád? Kis undok! – húztam el a szám. Persze mint sok mindenki mással, vele sem voltunk haragba, csak szerettük piszkálni a másikat.

- Mindjárt itt lesz! Hatkor jár le a műszakja! –magyarázta, de nem nézett rám, csak a szendvicsét bámulta önelégülten. Tudja ez egyáltalán, hogy mennyivel vagyok idősebb nála? Mert jó pár évvel. Alig van hét éves, és úgy szokott osztani, mintha egy idős lenne velem.

- Egyik éjszaka esküszöm át megyek hozzátok, és anélkül, hogy Josh észrevenné, megfojtalak egy cérnaszállal Juliet! –morogtam. Persze nem gondoltam komolyan. Olyan volt nekem, mint a húgom. Törvényszerű, hogy szekálnom kell. Úgy ahogy Josh-t is.

- Ne veszekedjetek folyton! – kapott fel egy bögrét anyám az asztalról futólag. Feltételezésem szerint kávé volt benne. Újra egy fintorral válaszoltam, Juliet pedig mint egy idióta úgy mosolygott. Kinyújtottam rá a nyelvem.

Ebben a pillanatban hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, és pár pillanat múlva meg is jelent az ismeretlen, aki ideje korán törte ránk otthonunk ajtaját… mint minden reggel. Már megszoktam.

- Idejében! – nyögtem, és végre beleharaptam a szendvicsembe. Az érkező csak egy mosollyal nyugtázta beszólásom, feltételezem, már megszokta.

- Tényleg köszönöm, hogy vigyáztok Julietra mikor éjszakai műszakon vagyok! – lépett bentebb, és egy könnyed mozdulattal felkapta a székről a reggeliző kislányt.

- Tudod Jesse, hogy szívesen tesszük! Ez a minimum azok után, amit értünk tettél az utóbbi időben! – mosolyodott el anyu. Érdekes! Ilyenkor olyan kedves tud lenni. De a morgolódásom már semmin sem változtat.

- Bocs, hogy megszakítom ezt az eget rengetően érzelmes pillanatot, de el fogsz késni! – mutattam a falon függő órára, mire anyu egy halk sikolyt hallatva búcsút intett, és már ott sem volt. Ebben a házban egyébként is mindig mindenki siet.

- Mi a kaja? – na tessék! Egy újabb taggal bővült a reggeli ökrök gyülekezete az ebédlőnkben. Josh jelent meg a lépcső aljában, és kómásan vakargatta a fejét.

- Látom Juliet megint kifogott rajtad! – fordultam felé. – Nem gondolod, hogy ciki, ha egy hét éves kislányt nem tud szabályozni, egy huszonkét éves férfi? – mosolyodtam el gúnyosan. Juliet már tényleg olyan volt mintha a húgunk lenne, leszámítva azt a kis tényt, hogy Jesse lánya. Az egész ügy akkor bukott ki, mikor Jesse-t elütötték. Pont akkor mikor engem is a feleségének hittek.

Nem volt ki vigyázzon a gyerekre, és anyuék persze előhozakodtak a „Szegény gyermek, segítenünk kell!” témával. Nekem persze beleszólásom csak annyi lehetett, hogy nem alszik az én szobámba. Így szinte minden este Joshnál dekkol, mikor az apja éjszakai műszakban dolgozik. Mert ugye anyuék úgy döntöttek miután Jesse kijött a kórházból, hogy magukra vállalják még ezt a felelősséget is. Hát nem édesek…

- Hagyjátok! Bizonyára azon gondolkodik, hogy honnan vehetne egy kis észt! – na ez volt az a hang, ami kizökkentett a gondolataimból, merthogy kiderült, hogy egész idő alatt hozzám beszéltek, csak nem figyeltem oda. De persze Juliet hangját nem lehet nem észre venni, így felkaptam a fejem.

- Na ide figyelj Vakarék!- álltam fel szépen lassan, és a reggelim maradékát szedtem össze. –Mázlid van, hogy ma higgadt vagyok, és apád karjába csimpaszkodhatsz, mert ha nem így lenne, már nem élnél! – sziszegtem, de csak kinyújtotta rám a nyelvét, Jesse pedig hangosan felnevetett.

- Mint két óvodás! –jelentette ki, mire vágtam egy fintort, és elindultam fel a lépcsőn. Kíváncsi voltam hol van már Daniel, de a kérdésre hamar választ is kaptam, mert akkor lépett le az utolsó lépcsőfokról, mikor én elindultam fel, vissza a szobámba.

Már első pillantásra megállapítottam, hogy nem igazán volt oda a reggeli kis hülyeségemért, de már megszokhatta volna.

- Ezért még számolunk! –jelentette ki fölényesen, miközben próbált minél komorabb tekintettel rám nézni, de amint elmosolyodtam, ő sem bírta tovább. Na ennyit a férfiak keménységéről.

- Alig várom! –válaszoltam, és egy apró puszit nyomtam a szájára. A hatás nem maradt el. Juliet hangosan felsóhajtott mögülünk.

- Csak ne itt! Könyörögöm! – nyafogta.

- Majd akkor fogok nagyot nevetni, mikor te leszel ilyen helyzetben! – emeltem fel a szemöldököm, és mielőtt még elkezdhette volna a szokásos „ Én soha..”  kezdetű szöveget, már fel is futottam a lépcsőn.

Tiszta átjáróház minden reggel ez a lakás. Bár nem igazán bánom. A csendet nem bírnám elviselni. Nyomasztó, és olyankor az ember tud gondolkodni mindenen, de legfőképpen a múlton. Ami nekem nem volt makulátlan. Már egy ideje igaz nyugtom van, de valami még sem stimmel. Nem tudom mi. Űrt érzek, és szinte menekülök az egyedülléttől, és a csendtől, amikor az emlékeknek lenne esélyük utat törni elmémben.

Sokszor gondolkodom el ilyeneken, de legtöbbször, mint most is nincs elég idő rá, hogy mélyebben beleássam magam a dolgokba. Most éppen a csengő szakította félbe gondolatmenetem. Ekkor már fel voltam öltözve. Nem csodálom. Sosem vesződtem órákat a tükör előtt. Hasztalan és időrabló.

Tudtam ki áll az ajtónk mögött. Sőt már azt is hallottam lentről, hogy beengedik az „idegent”. Értem jött. Már napokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy elmegyünk. Ma valahogy a sulihoz sem volt kedvem. Amúgy is már az utolsó hetekben járunk, és itt egy új nyári szünet. Na! Reménykedem azért, hogy nem lesz annyira cselekménydús. Bár ahogy ezt kigondoltam már biztos voltam benne, hogy nem! Teszek róla, hogy ne legyen az…

Mikor végre sikerült leevickélnem a lépcsőn, már csak Daniel és Josh ültek a reggeliző asztalnál. Jesse bizonyára távozott pimasz kis kölykével, apuék meg már elindultak a munkába. Kezdett újra nyomasztó csendesség lenni, holott Daniel és Josh nagyon diskuráltak valamiről, de az még sem ugyan az, mikor nyüzsög az egész ház.

- Nem csöngettek? – kérdeztem, és körül néztem, mert nem láttam senkit, pedig tisztán hallottam, hogy beengedték azt a személyt, akit most keresek.

- De! – vont vállat Josh. – Ideadnád a vajat? –nyújtotta ki kezét Daniel felé, aki tisztesen eleget tett a kérésnek. Na köszönöm szépen. Ennyit a családom megértéséről, és érdeklődéséről. Álltam még ott némán, és valószínűleg még így tettem volna egy ideig, ha Daniel oda nem löki, két nagyon fontos téma között:

- Azt mondta kinn megvár!

- Rendkívül köszönöm az együtt működésük! – pukedliztem gúnyosan, majd mielőtt válaszolhattak volna, felszívódtam, szokásomhoz híven.

A bejárati ajtón, már a jó öreg görkorcsolyámmal a lábamon, léptem ki. Abban a pillanatban megpillantottam a személyt akit kerestem.

A kocsifelhajtónkon állt, és szintén görkori volt a lábán. Hűvös reggeli szellő suhant át a ruháimon, de nem hagytam, hogy ez eltántorítson.

- Akkor? Indulunk? – kérdezte, mire vettem egy nagy levegőt, és csípőre tettem a kezeim. Hunyorognom kellett a reggeli napfény miatt.

- Te sosem fogsz már mosolyogni Sam? –jegyeztem meg gúnyosan, és elindultam az említett felé. – Pedig a lábaidnak már semmi bajuk! – mosolyodtam el, ahogy görkorira néztem a lábán. – Mellesleg szívesen! – ezt nem hagyhattam ki. Muszáj volt valamivel szekálni. És ő is ugyan így vélekedett efelől.

- Óóó! –kiáltott fel ironikusan. – Igazad is van! Volt egy delfin, akit rólad neveztem el! Köszi Hillary! –mosolygott… gúnyosan. Na mindegy! Végül is már megszoktam. És ez így volt jó, ahogy volt. A világért sem változtattam volna rajta. Ennek így kell lennie az utolsó percig. Kár lenne érte, ha minden elromlana. Nem szeretnék rossz emlékekkel elmenni. A mai reggel tökéletes példája volt a dolgok elsimításának, és a normális életnek, amire már rég vágytam. Azóta, mióta az öcsém meghalt. Ha jobban bele gondolok, ott kezdődött minden. Ott romlott el minden. Megérdemlem egyáltalán, hogy itt legyek? Hogy ez legyen?

Sokszor teszem fel ezt a kérdést magamnak. És valahogy mindig ugyan azt a választ kapom. Lesz ez egyáltalán másképp?

Hangos dudaszó ébresztett fel elmélkedésemből. Ez van ha az ember olyan időben mélázik el, mikor nem kéne. Egy méretes kamion jelezte, hogy nem jó helyen gályázok a görkorcsolyámmal. Még azt is megjegyeztem, hogy milyen matricák voltak az elejére ragasztva, olyan közel volt. És csak eszeveszetten dudált. Már a sofőr arcát is látni lehetett. Egyszerre keveredett rajta a düh, és a pánik, hogy el fog utáni.

Én meg higgadt maradtam. Nem is tudom… lehet már kihalt belőlem az érzés. Majd egy újabb dudaszó, és elsötétült minden… Feketeség, csend…

- Ekkora nyomorékot! – hallatszódott valaki hangja, mire kinyitottam a szemeim. Újra vakító fény tört utat a szemlencsémen, és az előbbi csend köddé foszlott. A városi emberek nyüzsgése csapta meg hallójárataim. Sam hajolt felém, és az arcomat kémlelte. – Legközelebb ott hagylak! – tette csípőre a kezét, és egy halvány mosoly futott át ajkain. Nem gúnyos, nem ironikus, hanem egy őszinte.

Visszahanyatlottam a járdára, ahol feküdtem, és nevetni kezdtem.

- Még egyszer? – tettem fel kajánul a kérdést, de Sam csak lemondóan legyintett egyet, ezzel nyugtázva, hogy hülye vagyok… és ez már így is marad… örökre…